Tegnap fejeztem be Anna Blundy: Az oligarcha felesége című könyvet. Örültem, mikor a könyvtában megláttam, mert nemrégen olvastam a beszámolót róla a Könyvmolyoknál, és nagyon érdekelt.
Nem bántam meg, hogy kikölcsönöztem, alig két nap alatt elolvastam.
Nekem a cím nem nagyon tetszett. Valahogy olyan régies kifejezésnek találtam az "oligarcha" kifjezést és a könyv tartalma alapján se tartom jó öttletnek. Persze hogyan lehet megnevezni egy dúsgazdag férfit, aki a munkásosztály tagjai közül került ki, nálunk mondjuk "újgazdag", ami nem túl hízelgő és nem is túl irodalmi kifejezés. Szóval jobb híjján igyekeztem megbarátkozni ezzel az elnevezéssel, szerencsére a könyvben is csak a végén kerül elő.
Fura volt, hogy minden szereplő életébe belehelyezkedve meséli el a történet rá eső részét az írónő. Izgalmas volt. Bizonyos értelemben szokványos életek, mégis különlegesek. Két orosz fiatal, egy lány, aki 15 évesen prostítucióra kényszerül, egy fiatal fiú, aki korán elveszíti az apját, borzalmas öngyilkosság során, és rá marad a család eltartása, extrém nehéz körülmények között, és egy angol lány, akinek hiába vannak szülei, mérhetetlenül magányos és elhanyagolt. Az ő életük szállainak összegubancolódásáról szól a könyv.
Érdekes és élvezetes olvasmány volt, a végén egy csúnya friccskával, ami személy szerint engem nagyon bosszantott. Azért ajánlom mindenkinek. Érdekes volt az igazán gazdagok világába betekinteni, belegondolni, milyen lennék én, ha ennyi pénzem lenne. Újra rá kellett döbbennem, hogy a "csodálatos orosz lélek" nem afféle elvont fogalom, tényleg egészen furcsa a lelkivilágúak az orosz embereknek.
Ulickaja: Elsők és utolsók
Most orosz hetet tartottam, úgy tűnik. Ulickaja nem mérhető, az előzőekben említett írónővel. Ő klasszikus. Egyszerűen imádom az írásait. Lenyűgöz, elvarázsol. Elrepít Oroszországba, Moszkva utcáira és tereire, a moszkvai szegények és nyomorultak közé, a bérházakban sínylődő, magányos gyerekek és öregek közé. Nem lehet letenni. A könyveinek varázsa van és a nyelvet úgy használja, ahogy senki más (a fordítás nagyon jó). Tényleg, csak Dosztojevszkijhez vagy Tolsztojhoz tudnám hasonlítani, bár lehet, hogy ezért egy magyartanár megkövezne. Nem bánom, tényleg az ő könyveiket olvasva éreztem, hogy nagyon mély húrokat tudnak megpendíteni az emberi lélekben.
Ennek a könyvnek valahogy nincs úgynevezett storija. Már az elején zsongott a fejem a sok orosz névtől. A könyv feléig vártam, hogy majd valahogy egymásba kapcsolódnak a történetek, de hiába vártam, minden fejezet más és más emberek regényes, különleges életét meséli el. Minden sors egy regényt kitenne. Olyan finomsággal ábrázolja az emberek életét, gondolatait, ahogy még senkinél sem találkoztam vele.
Na jó, nem dicsérem tovább, mindenki olvasson Ulickaját, nem fogja megbánni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése