2010. október 24., vasárnap

Betegség

Amikor először beszéltem telefonon egy ismerősömmel, és elmondtam, hogy kórházban vagyok, megkérdezte, kivel? Hát most kivételesen saját magammal. Nehezen tudták mások is és én is magamról elképzelni, hogy valami betegség kiüssön, mert évek hosszú sora alatt soha, semmi bajom nem volt, orvosnál is csak ritkán jártam, kórházban meg soha nem voltam. Most mégis ez történt, mármint, hogy leestem a lábamról és kórházba kerültem. Az ok elég banálisnak mondható, akár még viccesnek is nevezném, ha lenne kedvem rajta nevetni.
Szóval két-három héttel ezelőtt, mivel szalmaözvegy voltam, gondoltam kihasználom az esti szabadidőt, és jógázok, tornázok. Néhány légzőgyakorlat után két kundalíni jóga gyakorlatot akartam kipróbálni. Az előírt egy perc helyett kb. 10 másodpercig tartottam ki a gyakorlatokat, tűzlégzéssel, mert ez volt az utasítás, tényleg csak a tapasztalatszerzés céljából. A gyakorlat végén felállva érzetem, hogy kicsit bizonytalanul megyek, mintha szédelegnék, ill. zúgnak a füleim. Gondoltam, ezt biztos ennek a nagyon hatásos gyakorlatnak köszönthető, és felmentem aludni. Az éjszaka folyamán többször felébredtem és éreztem, hogy szédelgek, ill. a füleim, mintha bedugultak, megsüketültek volna, de bíztam benne, hogy reggelre kutya bajom lesz és próbáltam trenírozni magam, hogy minden ok, semmi gond. Próbáltam nem gondolni a mellkasomat szorító pánikra, amit csak annak tulajdonítottam, hogy tök egyedül vagyok a gyerekekkel. Reggel alig bírtam áttántorogni a gyerekekhez, őrült módon forgott velem a szoba és tök süket voltam a bal fülemre. A férjem telefonos, nem kicsit agresszív tanácsára (azért volt dühös, mert nyomattam a "biztos elmúlik" témát) hívtam a mentőket és miután a babysitter ideért, a mentő is itt volt értem.
A mentős, aki ugyanaz volt, aki az epegörcsömet is ellátta a múltkor, és aki a mútkor azt kérdezte, jó-e a "cucc" amit adott. A mentőben megnyugtatott, hogy a legrosszabb, hogy valami vérzés lépett fel, most még csak a hallóideget érte el, de lehet, hogy nemsoká a látóidegemet is érinti. Elképzelhető, milyen hangulatban értem oda Ferhérvárr a kórházba. Ott úgy kezeltek már a legelejétől, mint egy fölösleges púpot, akit most nekik kell istápolniuk, betoltak egy sarokba, miután megmérték a vérnyomásom, csináltak egy EKG-t, és kikérdeztek újra. A mentősök nem köszöntek el (pedig ez olyan emberi lett volna, abban az embertelen környezetben), és ágyat se nagyon akartak adni, biztos túl fiatal voltam, hogy komoly bajom legyen, de aztán a sarokban megkaptam a fekhelyem és nyugton hagytak vagy egy óráig. Közben izgultam a vérzés miatt, de a következő vizsgálat a sürgősségi orvos  után a CT volt, ami megnyugtatott, bár az eredményt csak délre sikerült kiértékelni, addig akár lehetett volna vérzésem is. Röviden: fülészeti vizsgálat, neurológiai vizsgálat, audiológia. Egyiket sem tudtam abszolválni többszörös hányás nélkül, össze-vissza kevertem az osztályok vestálait, mert mindehol ki kellett cserélnem a nálam lévő összehányottat egy újjal. A fülészeten mindenki szeme láttára, a váróban hánytam össze magam, úgy, hogy közvetlen a vesetálamra látott egy helyes fiatal srác. Asszem nem kell ecsetelnem, hogy nézett rám, nem mintha akkori állapotomban ez érdekelt volna, de maradandó élmény volt.. A fülész a garatvizsgálatot háromszor is elvégezte, mert furcsak volt neki, hogy ahogy a garatomat ütögeti a nyelvlapoccal, nem öklendezem, " maga nem afféle bokákolós típus, ugye", alapállapotomban tényleg nem vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, felnőtt koromban hányszor hánytam.
Szóval a végére egy neurológiai beutalás lett az eredmény, kivizsgálás céljából.
Az a sok beteg, elkeseredett ember, akiket a várókban, osztályokon láttam, teljesen megrémített. A tudat, hogy most már én is közéjük tartozom, hogy valami bajom, van, nem tudják, mi az, és fogalmuk sincs, hogyan is kezeljenek, kétségbe ejtett. Imádkoztam és próbáltam tartani magam. Közben sokan bejöttek, telefonáltak, a kollégáim, barátaim közül, tudtam, hogy velem vannak, sajnálnak, aggódnak, ez sokat segített.
Nyolc napot feküdtem bent. Pihenésnek jó volt, ha nem lettem volna olyan cefettül, még élveztem volna. Aggódtam a gyerekeimért, Krisztiánért, hogy mi lesz velük egyedül itthon, magamért, hogy ha fogalmuk sincs mi bajom, hogy fognak meggyógyítani és még számtalan más dologért. De mint tudjuk, az aggódás nem sokat segít. Az első naptól kaptam értágító infúziókat, vérhígítót és hányinger csillapítót (azt szerencsére nem sokáig). Másnap egy fokkal jobban voltam, és a szobatársaim, akiknek hűledeztem, mikor a tükörbe néztem, hogy "uramisten, de rémesen nézek ki" bíztattak, "ma tök jól nézel ki, láttad volna magad tegnap". Aztán a javulás útjára léptem, bár kétlem, hogy a kezelésnek köszönhetően.
A diagnózis, amit a nyolcadik nap reggelén sem sikerült bizonyítani (főleg, hogy ez lett volna kardinális vizsgálat, amit első nap kellett volna megcsinálni, hogy bizonyítani lehessen a diagnózist), az volt, hogy valószínűleg egy trombus került a fül artériámba és ez okozta a tüneteimet. Olyan gyógyszereket kell szednem hosszú távon, amilyeneket egy hatvanév feletti beteg szed, aki a szklerotikus erei miatt szédül. Mindegy, szedem, csak olyan mellékhatásai vannak, hogy szorít a mellkasom, fáj a gyomrom, erre külön adtak egy gyomorvédőt, a szorongásra szorongásoldót. Szóval egyik gyógyszer mellékhatását nyomjuk el egy másik gyógyszerrel.
Az ember egy ilyen esemény kapcsán sokmindent átgondol. Nem élek túlságosan egészséges életet, nem mozgok eleget, de igyekszem. Büszke is vagyok rá, hogy egész nyáron, bár nehéz volt, elmentem futni, és ez az egész azért történt, mert este tízkor még nekiálltam hasizmozni és jógázni. Mégis mit csináljak akkor?
A tromusképződés okait vizsgálták, de semmi konkrét eredményre nem jutottak. Az én koromban lévő nőknél egyik lehetséges ok, a fogamzásgátló, természetesen ennek a szedését abbahagytam, ahogy az orvosom közölete, a lehetséges diagnózist, mondjuk nem ő kérte, csak magamtól gondoltam, hogy abbahagyom.
Már két hete itthon vagyok. Olyan idegennek éreztem mindent (szinte elcsodálkoztam, hogy nekem van két gyerekem, akikkel valamikor teljesen jól elvoltam, úgy éreztem, ez nem is az én életem), mikor első nap hazjöttem. Furcsa, mit tud tenni egy hetes kórházi kezelés az emberrel. Azóta sokkal jobban megértem azokat, akik félnek, ha valami egészségügyi bajuk akad, akik félnek, ha fáj valamilyük és nem tudják mi bajuk. Anyukám is ilyen, azóta jobban megértem az őt, hogy miért pánikol, ha valami baja van, miért nem szeret metrózni, miért fél, hogy bármikor történhet vele valami. Azóta én is félek. Néha attól tartok, összeesem, vagy megfulladok, vagy valami rossz történik velem. Nem tudom, miért van bennem ez, talán az események utóhatása. Próbálom összeszedni magam és nem foglalkozni ilyen negatív gondolatokkal, de nem egyszerű. Nem hallok jól, sajnos a bal fülem süket maradt, legalább is a beszédértés tartományában. Bár visszajött sok a kezdetekhez képest, azért nehezebben értem meg egy nagyobb társaságban, hogy nekem mit mondanak, ill. ha Krisztián annál a fülemnél beszél, akkor folyton vissza kell kérdeznem, mert hallom, hogy valamit mond, de nem értem mit.
Ezzel meg tudok barátkozni, meg az állandó fülzúgással is, ami maradt, csak azzal nem könnyen, hogy úgy érezzem magam, mint egy elhasználódott öreg ember, akinek rosszak a laborértékei, süket, és értágító gyógyszert szed, pl. Cavinton Forte-t. Nem tudom most, hogy mit tehetnék, hogy ne így legyen.
Szabad-e tornáznom? Előfordulhat -e újra? A gyógyszerek mellékhatásai ellen mit tehetnék? Muszáj szedenem mindent, amit felírtak?
Ezeket a kérdéseket csak magamnak és az internetnek tehetem fel, mert korrekt orvossal az egész procedúra során nem találkoztam. Az ismerősi körömben többen segítettek közelebb jutni a megoldáshoz, mint a kórházban. Nem hibáztatom az orvost, azért mert nem tudja, mi bajom, de amit tud is, úgy közli, hogy napokat kell várnom, kuncsorognom, hogy elmondja. Amikor kiegendtek, egész nap nem találkoztam vele, nem jött be a szobámba, én kétszer üzentem neki a nővérekkel, egyszer próbáltam megszólítani a folyósón, de rám se hederített. Ettől érzi az ember magát kiszolgáltatottnak egy kórházi kezelés során, hogy munkadarabként kezelik, nem emberi lényként. Persze ez erős megfogalmazás, de ott feküdni és várni, hogy mit döntenek rólam, amit tulajdonképpen el sem akarnak mondani, nagyon erőtpróbáló.
Szóval most már tulajdonképpen jól vagyok, visszanyertem az erőmet, csak azt a fajta biztonságérzetemet nem, hogy velem semmi baj nem történhet. Persze ez eddig is illúzió volt, de bíztam benne, hogy engem leütni sem lehet, én egy vas lady vagyok. Hát most valahogy ezt nem érzem.

Végre saláta

A vacsorakészítést mindig kiemelt jelentősséggel szoktam kezelni, mert addigra már hazaér a Farkasapa, farkaséhesen és szeretem, ha addigra valami meglepetés vacsorával várhatom.
Pénteken is próbáltam valamit kitalálni, abból, ami itthon volt.
A coleslow salátát már egyszer próbáltuk, és amilyen egyszerű, olyan finom. Meglepett engem is, hogy ennyire ízlett, mert amúgy a hideg étkekért nem vagyok oda. Sütöttem hozzá csirkemelleket az alábbi kencével megkenve:
Hozzávalók:
egy kisebb gogos paprkika
két gerezd fokhagyma
két csokor petrezselyem
két nagyobb csirkemell kinyitva
A hozzávalókból kencét készítettem az aprítógépben kis olívaolajjal, majd rákentem a csirkemellekre és betettem először fólia alatt, majd anélkül sülni 200 C-ra.
Finom lett. A saláta hozzávalói pedig: káposzta, répa, hagyma, tejföl, bors, só és majonéz. Mindezt lereszel, összekever és behűt. Tényleg nem egy nagy dolog.

Igazából azért akartam elmesélni, mert ennek a rövid kis ételnek az elkészítése marha sok időbe került, úgy, hogy miközben a csirkéket mostam és készítettem elő kétszer kellett összerakni egy traktort, ami folyton szétesett Ábel kezében. Ahogy a hűtőt kinyitottam, odagyűlt a haramiahad és követelte a pudingokat, Aktimelleket, hogy azonnal vacsoráztassam meg őket. Ekkor pont a fokhagymát pucoltam.
Az egész akció alatt kb. 20X kellett megmosni a kezem, és otthagyni az ételt, mert valami egyéb feladat adódott (Ábelnek pisilni és kakilni kellett, összevesztek, verekedtek, sírtak, leestek, fel akartak menni az emeletre, be akarták hozni a motort a folyósóról, éhesek lettek, szomjasak lettek, stb. már nem is emlékszem mindre).
Mindegy, valahogy elkészült a vacsora és utána még elmosogattam, rendbe tettem a konyhát. Mindez az egész délutánomba telt. Sokszor csodálkoznak, hogy az otthonülő kismamák miért is haladnak olyan lassan a házimunkával, hát, ezért. És közben folyamatosan jár az agyam, a szám, úgy, hogy estére, mire Farkasapa megjött és szeretett volna velem társalogni, tök zokni voltam. Pedig még virágot is hozzott, és csokit és pezsgőt, mindezt kárpótlásul azért, mert a szülinapomat egyedül kellett ünnepelnem (Farkasapa a messzi németországban volt a szülinapomon, sőt egész héten, ezért szalmaözvegységembe nagy ünnepséget csaptam, aludtam, mint a bunda).

Könyvajánló




Reggel (már pár napja) Tisza Kata: Doktor Kleopátra című könyvét olvastam. Egy híres színésznőről szól, aki belebolondul egy bordeline szindrómás, szörnyű pasiba és mindent megpróbál, hogy kimásszon a kapcsolat elvesztése utáni depressziójából. Sokféle kuruzslóhoz, orvoshoz, pszichológushoz, pszichiáterhez eljut és sokan segítenek kicsit, de többnyire csak leveszik pár tízezressel. Igazából magának kell megoldani az életét.
A könyv nagyon jól van megírva. Néha nekem sok a siránkozás, de tudom, hogy van, aki így éli meg. Én azt hiszem, soha nem tudnám így alárendelni magam senkinek, főleg nem egy pszichopatának, aki folyton kínoz, nem tudnék ilyen embert szeretni. De a könyv áttekintést ad a mai magyar valóságról, a kapcsolatok válságáról, az őszintétlen viszonyokról, arról, hogy kevés embermben lehet megbízni igazán. Arról is pontos képet fest, hogy hány ember próbál meg fűhöz-fához kapkodni, manapság milyen megoldások elérhetőek, hogy úgy mondjam a magyar pszchológiai-ezoterikai piacon. Sajnos kevesen tudnak szakszerűen segíteni. Többen csak próbálkoznak, vagy egyáltalán nem érdekli őket a páciens, annál inkább a pénz, amit a rövid ülés végén otthagy a beteg.
Sok őrült személyiséget ismerünk meg, a szinésznő "baráti" köréből, megtudhatjuk, hogy hányféle és milyen vitaminokat kell szedni, hogy minden ellen bebiztosítsuk magunkat.
Tetszett, hogy a könyv elején említi Csíkszentmihályi Mihályt, aki nekem nagy kedvencem, úgy tűnik az írónő is elmélyült a Flow tudományában. Alapos munka, látszott, hogy nem blöfföl, valahogy mélyen ismeri ezeket a figurákat az írónő, legalább is nekem ez volt az érzésem.
Cserkó doktoros sztorija tetszett a legjobban, nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy kit takar a név a valóságban.
Szerencsére nem kerültem soha olyan mélyre eddig, ami miatt szakember segítségére szorultam volna. Egyszer, Ábel után voltam depressziós, de mire a pszichiáterhez elmentem már kifelé lábaltam belőle. Magam kerestem meg, egy rádióműsor alapján, azt hiszem a Vadaskerti Alapítványt, ahol két pszichiáter foglalkozik speciálisan gyermekágyi depressziósokkal. Ami igazán segített az volt, hogy elmondta, teljesen normális dolog, hogy depressziós vagyok, emiatt nem aggódjak. A kisfiam érkezése nem volt zökkenőmentes, császároztak, a gyereket elvitték, nemláthattam egy napig, ami rettenetesen megviselt, három hetes korában költöztünk, az otthonom fel volt dúlva, az új lakásban rengeteg munkám volt és a városban senkit nem ismertem, gyakorlatilag be voltam zárva a babával a négy fal közé, és egyáltalán nem tudtam szoptatni. Ezek után a depresszió, hogy úgy mondjam természetes. Ezzel aztán meg is nyugodtam és el is múlt. Közben persze igyekeztem kapcsolatokat építeni, elfoglalni magam és megtalálni önmagamat az új szerepemben.
De ez csak egy kitérő volt. A könyv jó, érdemes elolvasni.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...