Reggel (már pár napja) Tisza Kata: Doktor Kleopátra című könyvét olvastam. Egy híres színésznőről szól, aki belebolondul egy bordeline szindrómás, szörnyű pasiba és mindent megpróbál, hogy kimásszon a kapcsolat elvesztése utáni depressziójából. Sokféle kuruzslóhoz, orvoshoz, pszichológushoz, pszichiáterhez eljut és sokan segítenek kicsit, de többnyire csak leveszik pár tízezressel. Igazából magának kell megoldani az életét.
A könyv nagyon jól van megírva. Néha nekem sok a siránkozás, de tudom, hogy van, aki így éli meg. Én azt hiszem, soha nem tudnám így alárendelni magam senkinek, főleg nem egy pszichopatának, aki folyton kínoz, nem tudnék ilyen embert szeretni. De a könyv áttekintést ad a mai magyar valóságról, a kapcsolatok válságáról, az őszintétlen viszonyokról, arról, hogy kevés embermben lehet megbízni igazán. Arról is pontos képet fest, hogy hány ember próbál meg fűhöz-fához kapkodni, manapság milyen megoldások elérhetőek, hogy úgy mondjam a magyar pszchológiai-ezoterikai piacon. Sajnos kevesen tudnak szakszerűen segíteni. Többen csak próbálkoznak, vagy egyáltalán nem érdekli őket a páciens, annál inkább a pénz, amit a rövid ülés végén otthagy a beteg.
Sok őrült személyiséget ismerünk meg, a szinésznő "baráti" köréből, megtudhatjuk, hogy hányféle és milyen vitaminokat kell szedni, hogy minden ellen bebiztosítsuk magunkat.
Tetszett, hogy a könyv elején említi Csíkszentmihályi Mihályt, aki nekem nagy kedvencem, úgy tűnik az írónő is elmélyült a Flow tudományában. Alapos munka, látszott, hogy nem blöfföl, valahogy mélyen ismeri ezeket a figurákat az írónő, legalább is nekem ez volt az érzésem.
Cserkó doktoros sztorija tetszett a legjobban, nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy kit takar a név a valóságban.
Szerencsére nem kerültem soha olyan mélyre eddig, ami miatt szakember segítségére szorultam volna. Egyszer, Ábel után voltam depressziós, de mire a pszichiáterhez elmentem már kifelé lábaltam belőle. Magam kerestem meg, egy rádióműsor alapján, azt hiszem a Vadaskerti Alapítványt, ahol két pszichiáter foglalkozik speciálisan gyermekágyi depressziósokkal. Ami igazán segített az volt, hogy elmondta, teljesen normális dolog, hogy depressziós vagyok, emiatt nem aggódjak. A kisfiam érkezése nem volt zökkenőmentes, császároztak, a gyereket elvitték, nemláthattam egy napig, ami rettenetesen megviselt, három hetes korában költöztünk, az otthonom fel volt dúlva, az új lakásban rengeteg munkám volt és a városban senkit nem ismertem, gyakorlatilag be voltam zárva a babával a négy fal közé, és egyáltalán nem tudtam szoptatni. Ezek után a depresszió, hogy úgy mondjam természetes. Ezzel aztán meg is nyugodtam és el is múlt. Közben persze igyekeztem kapcsolatokat építeni, elfoglalni magam és megtalálni önmagamat az új szerepemben.
De ez csak egy kitérő volt. A könyv jó, érdemes elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése