2011. október 19., szerda

Borított vörös áfonyás pite

Elvetődtem egy második kerületi prémium zöldségeshez Budapesten, ahol egy dobozban gyönyörű vörös áfonyák mosolyogtak rám. Megkívántam, és balga módon azt hittem, hogy azt csak úgy el lehet csámcsogni, mint a fekete áfonyát. Sajnos frissen ehetetlenül savanyú, de eddig csak aszalva kóstoltam. Na jó, hogy a napi C vitamint bevigyem elrágtam pár szemet, de tudtam, hogy valamit kezdenem kell vele, megenni nyersen sem én, csak a gyerekeim nem fogják, szuper C vitamin forrás ide vagy oda.

A neten talált receptek közül összegyúrtam egy sajátot. Gyömbérrel és vaníliával fűszerezett karamellben megpároltam az áfonyát (miután megmostam, leszáraztam) és mikor már szépen összeesett belekanalaztam a piteformába.
A tésztáját úgy készítettem, hogy alapul vettem az fekete ribizlis süti receptet, amit annó még Fűszeres Esztertől vettem, csak tettem a tésztába őrölt mandulát, és nem gluténmentesre készítettem (tanulva a tapasztalataimból: a lekváros jellegű sütiket Ábel meg se kóstolja, nem is mutatott nagy érdeklődést ez iránt sem). Mogyoróval is valószínűleg ugyanilyen finom lenne. A mértékek hozzávetőlegesek, mert a liszten és olajon kívül semmit nem mértem ki, csak szemmértékre dolgoztam.

Hozzávalók a tésztához:
1 pohár natúr joghurt
1 tojás
1 dcl olaj
15 dkg liszt
5 dkg őrölt mandula
vaníliapor
15 dkg cukor a tésztába
A karamellhez:
5 dkg barna cukor
5 dkg vaj
pici gyömbér, pici vanília

A karamellben megpárolom a gyümölcsöt. A tészta hozzávalóig elkeverem. A  piteformát kivajazom és a karamelles gyümölcsöt szépen egynletesen elterítem benne, majd rákanalazom és egyenletesen eloszlatom rajta a tésztát. 180 fokos sütőben, tepsit alátéve (kirotyoghat) sütöm  30-40 percet, míg a teteje barnulni kezd.
Csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni a sütiről. Finom, egészséges, különlegyes, de elkészíteni nagyon egyszerű. Az áfonya nem volt olcsó, mintegy 1000 forintot fizettem a dobozért, de utólag is úgy gondolom, megérte.
Mikor Farkasapa meglátta a sütit, azt mondta, ránézésre kevés benne a cukor, de később viszakozni kényszerült és nagy lelkesedéssel lapátolta be a sütit, némi vaníliafagyi társaságában.

Hétvége Farkasapa nélkül

Szombatra Farkasapa buliba ígérkezett. Természetesen olyanba, ahol a család többi részét hátrahagyva, kedvére szórakozhat. Én fodrászt terveztem, kis tornát, de természetesen le kellett mondanom mindenről. Végül a Pagony 10 éves szülinapi bulijának meglátogatásává módosult a terv, gyerekkel, vonattal. Fárasztó napnak ígérkezett. Előző nap sütöttem zsömléket Ábelnek, mert ilyenkor a legnagyobb gond az étkezés megoldása. Szombaton korán keltünk, de kiderült, hogy vonat egy óra múlva indul, kapkodva kávéztam, rendbe tettem a konyhát, előkészítettem az úti elemózsiát és Farkasapát megkértem, míg én készülődök, az előkészített ruhákba bújtassa  be a gyerekeket. A vonatút izgalmak nélkül, élvezetesen telt. A fiuk meg vannak őrülve az utazásért, nagyon szeretik, így ezzel soha nincs gond. A Petőfi Irodalmi Múzeumot is megtaláltuk hamar, és még nem kezdődött el Bartos Erika vetítéses meseelőadása, viszont a terem már fullon volt. A gyerekek ezzel mit sem törődve előre furakodtak, úgy, hogy már nem is láttam őket. Sajnos a dühöngő hátsó szélén tudtam csak térdelni, a kabátokkal degeszre tömött hátizsákot a székek alá tolva, igyekeztem a legkisebb helyet elfoglalni, de ez se volt elég, a szülők és gyerekek felváltva tapostak a lábamon ki- és befele menet. 10 perc múlva megjelentek a fiuk, miután átverekedték magukat a tömegen és kijelentették, hogy éhesek. Hát ennek, talán nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem örültem. A hátizsákból művészet volt előszedni a kabátok alól a zsömlés zacskót és a jócskán morzsálódó szendvicseket egyszerre megetetni a fiukkal, a többi gyerek kíváncsi, a szülők rosszalló tekintete közepette. Körülöttünk ezren, a színpadon Bartos Erika, mi meg eszünk. Aztán ittunk. Aztán visszamentek, újabb 10 percre. Utána végleg elunták. Ekkor már szidtam magam, hogy mi a fenének kell nekem ekkora tömegbe jönni két ilyen kicsi gyerekkel. De a könyvvásárt azért mégse hagyjuk ki, mintegy 4600 forintért sikerült beszereznünk két Bogyó és Babócát, egy Boribont és egy Altató könyvet. Simán elhozhattam volna ingyen is, a kutya se vette volna észre, de természetesen kivártuk a sorunkat, ami két kisgyerekkel nem egyszerű és kifizettük a könyveket. A fiuk rögtön megindultak lefelé és a lépcsőfordulóban, mikor javasoltam, hogy menjünk vissza  tömött terembe a további előadásokra, kijelentették, hogy ők semmi másra, mint  Mekdonaldszos sült krumplira vágynak és mindjárt éhen halnak. Hiába hívtam fel a figyelmüket, hogy most ettek, sürgették az indulást. Így hát az volt a következő program. Azt ehet Ábel is, ezt jól tudja, így ha Pesten vagyunk, mindig követeli.
Aztán a Millenáris játszóterén múlattuk az időt majd hazavonatoztunk, buszoztunk. Hazafelé a vonaton kiolvastuk az új könyveinket, egyiket a másik után.
Én ki voltam facsarva, mire hazaértünk, de a fiuk is fáradtak voltak, mert csak néztek ki a fejükből délután, és ásítoztak. Azért még kicsi biciklizés belefért késő délután.




Délután, orvosolandó a fáradtságot, süteménysütésbe kezdtem. A lerakatban az új szerzeményem egy kekszpisztoly avagy kekszpuskaként is elhíresült szerkezet. Egyszer már tettem egy próbát egy ilyen szerkentyűvel. Rémes tapasztalatokról beszámoló itt. Ez kicsit másnak tűnt, gondoltam, mégegyszer megpróbálom. A fórumokat olvasgatva senkinek nem ment elsőre és a tésztának nagyon jónak kell lenni, hogy tényleg ki lehessen nyomni és tapadjon is. Botorság volt tegnap csak úgy, nekiállni. A tészta a gluténmentesség miatt, hiába követtem egy receptet, lutri volt, mert a recept rendes lisztről szólt és ugye itt nagyon fontosak az arányok és az, hogyan viselkedik a liszt. Az első adag nagyon lágy lett, semmit nem tudtam kinyomni a zsírtalanított tepsire, pedig a megadott lisztmennyiségen felül 100 g mandulát is tettem bele. Minden tésztát visszakapargattam a tálba a gépből és liszteztem még, de akkor már csak rizsliszt volt és újra nekiálltam. Ekkor legnagyobb csodálkozásomra működött, gyönyörű kekszeket tudtam gyártani mintegy 15 darabig, ott elfogyott a tészta és újratöltöttem a puskát. Közben a liszt dolgozott és több kekszet nem tudtam gyártani. Kénytelen voltam ismét visszatenni a tésztát és kézzel golyókat formázni.
El lehet képzelni, milyen hangulatban ténykedtem a konyhába, mialatt a gyerekek felfordították a házat, folyamatosan jöttek, hogy: kiborult, nézzem meg hogy füstöl a motor, pisilni-kakilni kell, gyurmázni akarunk, éhesek vagyunk, vegyem le a kisautót a szekrényből. stb. Kicsit rosszul tűröm az ilyen jellegű zaklatásokat, mikor amúgy is el vagyok foglalva, vagy valami épp nem úgy sikerül, ahogy terveztem.

Végül készen lettek a kekszek, megvacsoráztunk, 8 órakor két mesevetítés után mentek aludni én meg végre elrendezhettem a kipróbálásra váró receptjeimet.

Másnap újból fél hétkor keltek, ami szerintem nem túl emberi idő hétvégén. A szobájukba küldtem őket, hogy foglalják el magukat, én meg lustálkodtam mintegy 10 percet, mert ennyi időre sikerült elfoglalniuk magukat. Aztán együtt sütiztünk kakaóztunk, kávéztunk, majd nekiálltunk a takarításnak. Megmutattam nekik a sarokban a pormacskákat és felszólítottam őket, hogy segítsenek a kipusztításukban. Csak korlátozott ováció fogadta az ajánlatomat, Ábel egész aranyos volt, és úgy állt hozzá, ahogy egy anya azt elvárja, de Áron nem is titkolta, hogy nincs ínyére ez a program. Végül is szépen felporszívóztuk közös erővel a fölső szintet, de ennél sokkal tovább nem is jutottunk.
Mikor a boltba akartam elcsalogatni őket, hogy néhány üveg szódavizet hozzunk, ill. sétáljunk egyet a vasárnapi csodaszép napsütésben, kijelentették: "Anya nekünk most dolgunk van, nem érünk rá veled elmenni, golyóznunk kell!". Így hát leültem és megírtam ezt a bejegyzést. Azért a boltbamenést is sikerült abszolválnunk, épp zárás előtt még odaértünk. A boltban kezdődött a huzavona: "Anya veszel nekem nyalókát? Nekem túrórudi kell!- Nem, fiuk, ebéd előtt semmit." Végül kiegyeztünk egy-egy picike csomag gumimaciba, hátha az nem veszi el végképp az étvágyukat. Mondjuk a sültkrumpli mindig beléjük fér, úgyhogy nagyon nem aggódtam. Ezen a hétvégén elég egyhangúra sikerült vennünk az ebédelést, mindkét nap sült krumplit ettek, üresen.

A délután szépen eltelt: játszótér, bevásárlás, vetítés. Este úgy döntöttem, hogy kivételesen nem fekszem le a gyerekekkel, hanem megnézem az M1-en a filmet, aminek 11:30-kor volt vége. Sajnos nem sokat tudtam aludni, mert 1:00 körül ébredt Áron: lázas volt, kakilnia kellett (éjszaka!), szomjas volt, kitakarózott, mindezt úgy adta elő, hogy a kívánságok között 10 - 20 perc szüneteket hagyott. Így aztán 3-ig nem is tudtam visszaaludni. Ábel is felébredt, hívott, hogy fáj a feje, amire én azt hittem, beverte az ágy szélébe. Fél óra múlva kiderült (nem túl gyors a gyerekeim reakcióideje, főleg éjszaka nem), hogy valójában a füle fáj és lázas is. Így aztán jól elszórakoztattak, aludtam össze-vissza vagy négy órát. Másnap reggel, mikor az éjszakát tökéletes nyugalomban töltő Farkasapa keltegettett 5:30-kor, enyhén szólva nem voltam túl lelkes.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...