A szeretet ajándékai - könyvajánló és egyéb

Most fejeztem be Cami Walker könyvét: A szeretet ajándékai-t, ami nagy hatással volt rám.

Röviden: őszinte hangú történet, Cami Walker életének egy olyan időszakáról, amikor a sclerosis multiplex-e kifejlődött és a tünetek súlyossága miatt nagyon szenvedett, majd rátalált a "gyógyulás " útjára, ami nem vezetett ki a betegségből, mégis lehetővé tette számára, hogy teljes és boldog életet éljen.

Ennél azonban sokkal több a könyv. Cami épp férjhezment, ahhoz a férfihoz (Mark), akire mindig is vágyott, amikor kiderült, hogy sclerosis multiplex-ben szenved, valószínűleg régóta. A korábbi bizonytalan tüneteit senki nem vette komolyan. A jelenlegi állapotában gyenge, fáradékony, állandóan erős fájdalmai vannak, nem tud járni, nem tudja magát ellátni, depressziós és semmi értelmét nem látja az életének. Hibáztat mindent és mindenkit, elveszíti a munkáját, ezzel együtt az önértékelését és belekerül abba a tipikus ördögi körbe, amibe a krónikus betegséggel küzdő emberek a betegségük kialakulása után általában belekerülnek.
Mi a kiút? Egy spirituális gyógyító, aki már régi barátja (kiderül, hogy a betegsége kialakulása előtt Cami meditált, jógázott, különféle önsegítő csoportokkal tartott kapcsolatot) azt tanácsolja neki, hogy kezdjen el egyfajta gyógyító kúrát, ami abból áll, hogy 29 napon keresztül, minden nap egy -egy ajándékot kell adnia valakinek. Hiszen a "gyógyulása nem légüres térben zajlik", hanem emberek között. Forduljon el saját magától és forduljon oda másokhoz. Lássa meg, mennyi mindent adhat. Vezessen naplót az ajándékokról és ha egy nap elmúlasztja az ajádékozást, kezdje újra az egész kört, az első nappal.
Egy ideig fontolgatja a kúra elkezdését Cami, aztán belevág.
Egy-két nap múltán már érzékeli a fizikai és lelki változásokat. Megkeresik munkával, egyre több ereje van, megtanul bottal, majd anélkül járni, vidámabb lesz, csökkennek a fájdalmai, anyagilag is kezdenek rendbe jönni, a férjével való kapcsolata sokat javul, megértőbb lesz és könnyebben fogad el segítséget ő is másoktól. Ezek a pozitív változások szerinte összefüggésben vannak azzal, hogy minden nap kigondolja, milyen apró ajándékkal kedveskedhetne és kinek. Ne gondoljunk nagy dolgokra: hajléktalannak pénz, barátnőnek segíteni elmosolgatni, ruhát hajtogatni, egy jó könyvet ajándékozni idegennek, megvakargatni a macskája hasát, elmosogatni vagy főzni valamit a férje helyett, felhívni az anyukáját.
A pozitív változásokat nem cserébe kapja, hanem attól, hogy nyit egy új világ felé, megváltozik az energia, ami az életét már nem rombolja, hanem építi. Ezt főleg a gyógyítója mondja, és Cami elhiszi, mert látja a változásokat. Számomra a könyv vallási, vagy ha úgy vesszük spirituális háttere elég zavaros. Cami nem tudja, igazából miben - kiben hisz, reménykedik egy "energiában", ami az életetét befolyásolja, de nem válik számára személyessé.

Nekem sokkal határozottabb képem van Istenről, nem energiának tartom, hanem személynek, aki gondot visel rólunk és az a célja, hogy az életünk bővölködjék, akármilyen helyzetben vagyunk is.
Úgy gondolom, hogy az, hogy másoknak ajándékot tudunk és akarunk adni minden nap, tényleg megváltoztat, legyünk teljesen egészségesek, vagy küzdjünk betegséggel. Ha magunktól elfordulunk, a saját nyomorúságunk nem köti le a gondolatainkat, hanem helyette azon tudunk morfondírozni, hogy mit tunánk adni, mindenképp pozitívabb személyiséggé formál minket. Ha arra gondolunk mindig, hogy mi az, amit én adni tudok a másiknak, akkor gazdagnak fogjuk érezni magunkat, megtanulunk hálát adni azokért a dolgokért amink van, és elfelejtünk rágódni azon, amink nincs. Én azonban ezt Istennel járva tudom csak elképzelni. Ő az, aki késszé és képessé tud tenni minket az ajándékozásra. Az ő hangját követve tudunk azoknak adni, akiket Ő akar általunk megajádékozni. Nekem valahogy többet jelent az ajándékozás, mint csak a magam alakítása, formálása. Hiszem, hogy azért vagyok a földön, mert Isten eszköze vagyok.

A napokban esti olvasmányként, egyfajta lelki hangolódásként olvasgatom Adrian Plass: Gumivár című könyvét. Jellemző a történetekre a mély lelki tartalom, nem túl pátoszosan megfogalmazva, hogy úgy mondjam ütős kis sztorik.
Nála olvastam egyik este, és nagyon megdöbbentett:
"Úgy vélem, az ókori farizeizmushoz hasonlóan a modern farizeizmus is azt akarja elhitetni az emberrel, hogy a keresztény életszemlélet határozottan negatív, tagadó jellegű, amely tele van tilalomfákkal. Jézus persze valóban nagyon egyértelműen leszögezte, hogy Isten gyűlöli a bűnt, és annak minden formáját abszolút elfogadhatatlannak tartja, de Ő a Kegyelmet hozta el a világba, és eljövetele óta a bűn problematikája is más megítélés alá esik.
Máté evangéliuma huszonkettedik részében azt láthatjuk, hogy Jézus nem említi a tízparancsolatból a tiltó jellegűeket, és csak kettőt hagy meg közülük - azokat, amelyek felszólítanak valamire.
""Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!"" Aztuán pedig: ""Szeresd felebarátodat, mint magadat!""
Más szóval a felszólítások elnyelték a tilalmakat. Ugyancsak Máté evangéliumában, egy későbbi fejezetben olvassuk a kecskék és a bárányok példázatát. A bárányok azért kerülnek a mennybe, mert meglátogatták a betegeket és a börtönben ülőket, felöltöztették a mezíteleneket, és enni adtak az éhezőknek, nem pedig azért, mert nem rúgtak be, nem paráználkodtak, vagy nem kívánták meg a másét. Jézus Krisztus pozitív evangéliuma azt mondja, hogy a belé vetett hitünk miatt fogunk megigazulni, és hogy e hit következétben nemes dolgokat teszünk majd Isten nevében másokért. .... A keskeny út, amelyet máshol említ Jézus, a szeretet és a törődés - azaz a cselekvés útja. A bűnök hívogató leágazások erről az ösvényről, amelyek a szeretetlenség, a nemtörődömség - a semmittevés - széles és könnyű útjába torkollnak."

Nem találjátok ti is úgy, hogy ez összecseng Cami Walker tapasztalatával?
Más az indíték, de a cselekvés ugyanaz. Én mégis inkább Adrian Plass-al értek egyet, hogy mindazt a jót, amit teszünk- hívják bármilyen mozgalomnak (29 ajándék mozgalmamá nőtte ki magát, azzal, hogy Cami létrehozott egy internetes oldalt: 29gifts.org néven. Sokan regisztráltak és követték az útmutatásait, csatlakozva ezzel a 29 ajándék mozgalmához) - ne önmagunkért, a saját érdekeinkért, előbbrejutásunkért, örömünkért tegyük, hanem mert szót akrunk fogadni Jézusnak.

Úgy látszik, mostanában minden könyv, amelyet olvasok valahogy erről a témáról beszél. Nemrég kezdtem el Paulo Coelo: Zahír című könyvét. Nehéz olvasmány, nem mondom, hogy megértettem volna minden szavát, de az kristályosodott ki mostanra belőle számomra, hogy a világban sokan keresik azt az utat, ami értelmessé változtatná az életüket. Van, aki kompromisszumot köt és azt mondja, értelmes az életem, jó célokat követek, mert: féjhez mentem - megnősültem, gyerekeim vannak, gondoskodom róluk és közben belefásulnak az életbe és nem boldogok igazán. A könyv valahogy az örök boldogságot, a szerelem értelmét és határait, a szeretet energiáit boncolgatja, írja körbe különféle párbeszédek és történetek segítségével. Átsüt a könyvön, hogy Esther, aki a legintenzívebben keresi az örök boldogság titkát, vágyik valami többre, mint amiről az élet szól. Én úgy gondolom, Istent keresi, de nem jó helyen.

Számomra az élet értelme a szeretet cselekvése. Úgy gondolom, hogy most nem erről szól az életem, de tudom, hogy mi a helyes. Igen, vannak gyerekeim és őket nevelem, helytállok sok területen, ami nagy erőfeszítést kíván sokszor tőlem. Mégis úgy gondolom, hogy a "semmittevés" széles útját járom. Nincs igazán értelme az életemnek. Elfordultam az emberektől, csak magammal foglalkozom és azon dolgozom, hogy nekem (és a családomnak) jó legyen, és ez nem helyes. Talán nem csinálom ezt feltűnően, talán egy külső szemlélő észre sem veszi, de én tudom különbséget: milyen volt, mikor az embertásaimra úgy néztem, mint Isten eszközeire, vártam a helyzeteket és nyitott voltam rá, hogy segítsek bármikor és milyen vagyok most, amikor ha nagyon muszáj segítek, de nem keresem tudatosan a lehetőségeket, sőt, sokszor becsukom a szemem, mondván, nem az én dolgom. Voltak régen olyan pillanatok az életemben, amikor egy hajléktalan láttán összefacsarodott a szívem és sírtam és egészen bizonyosan tudtam, hogy nem én sírok, hanem Isten sír bennem, mert fáj látnia a teremtményének a kínjait, tudtam kedves lenni érdek nélkül, vagy annak ellenére, hogy bántottak, nem féltem a jövőtől, mert bíztam Istenben, aki a gondviselőm és pásztorom.Mindezek Isten munkájának gyümölcse volt az életemben, de megvolt bennem a vágy arra, hogy formáljon, és átadtam magam neki, hogy alakítson. Mostanra a régi nyitottság kiveszett belőlem, bezárultam, "elég nekem a magam baja" börtönében sínylődöm.
Ez nem panasz, hiszen magam zártam be magamat. De ki akarok szabadulni. Vajon mi a szabadulás útja?
Alkalmazzam a 29 ajándék rítusát, vagy imádkozzak, hogy Isten tegyen nyitottabbá, vagy kezdjek el görcsösen keresgélni, hogy hogyan tudnék jót tenni? Nem tudom, nincs jó válaszom rá.

Isten kegyelmére van szükségem, hogy a változást indítsa el. Talán az se véletlen, hogy ilyen témájú könyveket  olvasok, talán ő vezette az utamba ezeket az írókat. Várom, hogy megtaláljam magamban Isten munkájaként a szeretetet, amit ő ad, hogy visszataláljak hozzá, életem pásztorához.

Pénteki szabadnap

Idejét se tudom, hogy mikor sétálgattam egyedül, fagyit nyalogatva az Andrássy úton, verőfényes napsütésben, gondok nélkül, szabadon nézelődve, mikor ültem le egyedül egy padra, ugyanott és percekig figyeltem az emberek jövését - menését.
Tegnap ezt tettem és mérhetetlenül jól esett. Szinte, mintha a régi életembe csöppentem volna vissza.
Ábelt vittük vissza kontrollra, és Áront első lisztérzékenység szűrésre, utána nekem kellett bemennem röntgenre (bár hétköznap már ott voltam egyszer, de nem volt jó a röntgengép, ezért kellett most újra betervezni az vizsgálatot), ezért a fiuk egyedül mentek állatkertbe. Nincs is jobb program, egy ilyen csodaszép tavaszi napon. Farkasapa úgyis sírt, hogy mindig én megyek állatkertbe Ábellel egyedül, ő is szeretne már, hát, most eljött az alkalom.
Mikor csak vele vannak a fiuk, nagyon jól viselkednek, egész mások, ha én is ott vagyok. Erről több ismerős anyuka is beszámol, hogy kicsit megőrülnek a gyerekek, ha az anyukák megjelennek a színen. Így most nekem jutott jó pár szabad óra, ődönghettem kedvemre Budapesten, és Farkasapa is kipróbálhatta magát az állatkertben. Az első telefonnál még azt érzékeltem, hogy kicsit ideges, bevallása szerint is, de aztán lenyugodott és vígan kószáltak végkimerülésig az állatkertben.
Én pedig a röntgen után, ettem két sajtburgert (ez a kedvencem, nagyon tudok rajongani érte, szégyen ide vagy oda), közben újságot olvastam, aztán komótosan eljutottam az Oktogonig, ahol vettem egy fagyit és leültem az Andrássy útra, egy padra.
Kis közjátékként elmesélem, hogy a buszon ült egy néger férfi és a Keletinél velem együtt felszállt két kopasz srác, katona nadrágban, vastag láncokkal és érezhetően megfagyott a légkör. Persze tettek is rögtön megjegyzéseket, amit én hallottam, a néger férfi nem tudom, de látszott rajta, hogy néha aggodalmasan pillant fel rájuk, pont a székénél álltak. Azt gondoltam magamban, milyen szégyen, hogy egy külföldinek félnie kell a buszon, és hogy ha valamit nyíltan mernek tenni ellene és istenbizony lecsapok rájuk. Nem vagyok valami félelmetes, de azért, főleg, ha másról van szó, ki tudom nyitni a számat, és megtettem volna. Már volt rá példa, de azt most nem mesélem el,, mert nagyon elkanyarodnánk a bejegyzés eredeti témájától. Szerencséjükre nem tettek semmi égbekiáltót, csak megnehezítették a leszállását a férfinak, de szemmel tartottam őket.

Régen sokat jártam az Andrássy úton, mert az Izabella utcában laktam, és nagyon szerettem a környéket, sok emlékem fűződik hozzá. Ezeket mind felelevenítettem és olyan nyugodt voltam, mint ritkán. Akkor jöttem rá, hogy a mostani életem abban is különbözik az akkoritól (boldog szingli idők), hogy állandóan másokon jár az agyam, mások igényeinek kielégítésén, míg akkor csak magammal (na jó, néha a barátaimmal, családommal is) foglalkoztam. Hogy mit vegyek magamnak vacsorára, hogy hova menjek hétvégén, főzzek-e, melyik órát próbáljam ki a fitneszteremben, és milyen fiuk tetszenek, melyik mozifilmet nézzem meg.
Mostanában egész más dolgokon jár a fejem: miért nőtt Ábel nyakára egy jókora nyirokcsomó, mit főzzek két napra, hogy mindenkinek jó legyen, még a távolról érkező ritka vendégünknek is, hogy fogom megoldani a jövő hetet, ha Farkasapa nem lesz itthon, van -e cipője a padláson Áronnak, mert ez már kicsi, és hasonlók.
Más anyukák is így vannak vajon vele? Hogy magukra kevés jut? Itt nem anyagiakról van szó, hanem gondolatokról, termékeny energiáról, amit most mind másra kell fordítani.
De nem panaszkodom. Tudom, hogy ez egy időszak, elmúlik, ahogy a többi is, és vissza fogom sírni. Mert a fiuk rám vannak utalva, szeretnek, ragaszkodnak hozzám, hiányzom nekik, ha nem látnak. Felragyog az arcuk, ha megpillantanak, futnak - rohannak hozzám és rám ugranak. Biztos vagyok benne, hogy lesz idő, mikor nem így lesz, és sokszor arra gondolok, akkor majd hogy fog hiányozni ez a fajta rámutaltság.

Bementem egy antikváriumba, amit nagyon szerettem régen. Eredetileg a fiuknak akartam mesekönyvet, ill. körülnézni, mit lehet kapni, aztán Polc Alaine szingliknek való szakácskönyvével léptem ki az üzletből. Régóta szeretem Polc Alaine szakácskönyvét, ezt még nem ismertem. A másikból tanultam meg az egyszerű ételek készítését. Mert úgy van az, hogy egy átlagos háziasszony, recept alapján bármit el tud készíteni, de ha az anyukájától nem leste el a fogásokat régen, akkor azokat az ételek nem tudja megfőzni, amiket a családjával régen ettek. Én legalább is így vagyok vele. Tudok brokkolikrémlevest, de nem tudok köménymaglevest főzni, tudok ilyen-olyan csirkemellet sütni, de nem tudok oldalast. Polc Alain szakácskönyve volt az, amit elejétől a végéig elolvastam, valahogy annyira jól ír, mintha ott állna melletted a konyhában, hétköznapian, érthetően, kedvesen és támogatóan. A könyvet, amit most megvettem egy barátunknak szántam, aki ugyan nem szingli, de nemrég költözött egyedül egy lakásba és férfi létére nekiállt bátran főzőcskézni. Lehet, hogy tudná használni, de lehet hogy, irigy leszek és megtartom.

Sokáig ültem a városligeti tó partján, amit azért nehezen lehet tónak hívni, inkább egy posvány, de szerencsére nem volt büdös, vagy én nem éreztem. Azért a napsütés szép volt. A fiuk mégserm fáradtak el teljesen az állatkertben, mert a játszótérnél nem jutottunk tovább (az autónk a városliget túloldalán parkolt), ott is játszottak még egy órát. Mi hamarabb elcsigázódtunk Farkasapával és jobban vágytunk a pihenésre mint ők.

Szép nap volt, bárcsak sok ilyen lenne adva számunkra ezen a tavaszon!

Néhány szó az anyákról

Már régóta készülök szólni arról, hogy van egy általam nagyra becsült törekvés vagy talán inkább csoport, akik működtetik az Anyai Szívek-et. Ez egy hírlevél, ami havonta érkezik, amennyiben valaki feliratkozik rá. Nagyon hasznos cikkeket adnak közre, sokszor recepteket. Olyan édesanyák vallanak benne az gyereknevelésről, ünnepi készülődésről, akik itthon vagy külföldön két-három-sok gyereket nevelnek.
Feliratkozni az alábbi címen lehet:
anyaiszivek@gmail.com

Ma olvastam egy cikket, a Tigris anyákról, amire a Gyereketető blogja mutatott. Érdekes és elgondolkodtató volt. A fejlődő országok anyáinak nevelési módszereiről és azok hatásairól szól a cikk. Nézzétek meg tis is!

Végül, de nem utolsósorban a Tudatos szülő honlapjának ajánlása. Jövő hónapban megjelenik egy újság is az újságárusoknál az ő kiadásukban, melyben gyerekneveléssel kapcsolatos cikkek lesznek és jó néhány oldal gyerekfoglalkoztató. Meg is lehet rendelni, itt. Én régóta figyelem a tevékenységüket és nagyon hasznosnak tartom a cikkeiket. Használok könyveket, amiket ők adtak ki és most is van néhány, amelyet még nem sikerült megszereznem, de  nagyon vágyok rá. A honlapjukon rengeteg fejlesztő játék van, amit meg lehet rendelni. Az "Anya, taníts engem!" című köny szerintem minden anyukának kötelező.

Betegség

Amikor először beszéltem telefonon egy ismerősömmel, és elmondtam, hogy kórházban vagyok, megkérdezte, kivel? Hát most kivételesen saját magammal. Nehezen tudták mások is és én is magamról elképzelni, hogy valami betegség kiüssön, mert évek hosszú sora alatt soha, semmi bajom nem volt, orvosnál is csak ritkán jártam, kórházban meg soha nem voltam. Most mégis ez történt, mármint, hogy leestem a lábamról és kórházba kerültem. Az ok elég banálisnak mondható, akár még viccesnek is nevezném, ha lenne kedvem rajta nevetni.
Szóval két-három héttel ezelőtt, mivel szalmaözvegy voltam, gondoltam kihasználom az esti szabadidőt, és jógázok, tornázok. Néhány légzőgyakorlat után két kundalíni jóga gyakorlatot akartam kipróbálni. Az előírt egy perc helyett kb. 10 másodpercig tartottam ki a gyakorlatokat, tűzlégzéssel, mert ez volt az utasítás, tényleg csak a tapasztalatszerzés céljából. A gyakorlat végén felállva érzetem, hogy kicsit bizonytalanul megyek, mintha szédelegnék, ill. zúgnak a füleim. Gondoltam, ezt biztos ennek a nagyon hatásos gyakorlatnak köszönthető, és felmentem aludni. Az éjszaka folyamán többször felébredtem és éreztem, hogy szédelgek, ill. a füleim, mintha bedugultak, megsüketültek volna, de bíztam benne, hogy reggelre kutya bajom lesz és próbáltam trenírozni magam, hogy minden ok, semmi gond. Próbáltam nem gondolni a mellkasomat szorító pánikra, amit csak annak tulajdonítottam, hogy tök egyedül vagyok a gyerekekkel. Reggel alig bírtam áttántorogni a gyerekekhez, őrült módon forgott velem a szoba és tök süket voltam a bal fülemre. A férjem telefonos, nem kicsit agresszív tanácsára (azért volt dühös, mert nyomattam a "biztos elmúlik" témát) hívtam a mentőket és miután a babysitter ideért, a mentő is itt volt értem.
A mentős, aki ugyanaz volt, aki az epegörcsömet is ellátta a múltkor, és aki a mútkor azt kérdezte, jó-e a "cucc" amit adott. A mentőben megnyugtatott, hogy a legrosszabb, hogy valami vérzés lépett fel, most még csak a hallóideget érte el, de lehet, hogy nemsoká a látóidegemet is érinti. Elképzelhető, milyen hangulatban értem oda Ferhérvárr a kórházba. Ott úgy kezeltek már a legelejétől, mint egy fölösleges púpot, akit most nekik kell istápolniuk, betoltak egy sarokba, miután megmérték a vérnyomásom, csináltak egy EKG-t, és kikérdeztek újra. A mentősök nem köszöntek el (pedig ez olyan emberi lett volna, abban az embertelen környezetben), és ágyat se nagyon akartak adni, biztos túl fiatal voltam, hogy komoly bajom legyen, de aztán a sarokban megkaptam a fekhelyem és nyugton hagytak vagy egy óráig. Közben izgultam a vérzés miatt, de a következő vizsgálat a sürgősségi orvos  után a CT volt, ami megnyugtatott, bár az eredményt csak délre sikerült kiértékelni, addig akár lehetett volna vérzésem is. Röviden: fülészeti vizsgálat, neurológiai vizsgálat, audiológia. Egyiket sem tudtam abszolválni többszörös hányás nélkül, össze-vissza kevertem az osztályok vestálait, mert mindehol ki kellett cserélnem a nálam lévő összehányottat egy újjal. A fülészeten mindenki szeme láttára, a váróban hánytam össze magam, úgy, hogy közvetlen a vesetálamra látott egy helyes fiatal srác. Asszem nem kell ecsetelnem, hogy nézett rám, nem mintha akkori állapotomban ez érdekelt volna, de maradandó élmény volt.. A fülész a garatvizsgálatot háromszor is elvégezte, mert furcsak volt neki, hogy ahogy a garatomat ütögeti a nyelvlapoccal, nem öklendezem, " maga nem afféle bokákolós típus, ugye", alapállapotomban tényleg nem vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, felnőtt koromban hányszor hánytam.
Szóval a végére egy neurológiai beutalás lett az eredmény, kivizsgálás céljából.
Az a sok beteg, elkeseredett ember, akiket a várókban, osztályokon láttam, teljesen megrémített. A tudat, hogy most már én is közéjük tartozom, hogy valami bajom, van, nem tudják, mi az, és fogalmuk sincs, hogyan is kezeljenek, kétségbe ejtett. Imádkoztam és próbáltam tartani magam. Közben sokan bejöttek, telefonáltak, a kollégáim, barátaim közül, tudtam, hogy velem vannak, sajnálnak, aggódnak, ez sokat segített.
Nyolc napot feküdtem bent. Pihenésnek jó volt, ha nem lettem volna olyan cefettül, még élveztem volna. Aggódtam a gyerekeimért, Krisztiánért, hogy mi lesz velük egyedül itthon, magamért, hogy ha fogalmuk sincs mi bajom, hogy fognak meggyógyítani és még számtalan más dologért. De mint tudjuk, az aggódás nem sokat segít. Az első naptól kaptam értágító infúziókat, vérhígítót és hányinger csillapítót (azt szerencsére nem sokáig). Másnap egy fokkal jobban voltam, és a szobatársaim, akiknek hűledeztem, mikor a tükörbe néztem, hogy "uramisten, de rémesen nézek ki" bíztattak, "ma tök jól nézel ki, láttad volna magad tegnap". Aztán a javulás útjára léptem, bár kétlem, hogy a kezelésnek köszönhetően.
A diagnózis, amit a nyolcadik nap reggelén sem sikerült bizonyítani (főleg, hogy ez lett volna kardinális vizsgálat, amit első nap kellett volna megcsinálni, hogy bizonyítani lehessen a diagnózist), az volt, hogy valószínűleg egy trombus került a fül artériámba és ez okozta a tüneteimet. Olyan gyógyszereket kell szednem hosszú távon, amilyeneket egy hatvanév feletti beteg szed, aki a szklerotikus erei miatt szédül. Mindegy, szedem, csak olyan mellékhatásai vannak, hogy szorít a mellkasom, fáj a gyomrom, erre külön adtak egy gyomorvédőt, a szorongásra szorongásoldót. Szóval egyik gyógyszer mellékhatását nyomjuk el egy másik gyógyszerrel.
Az ember egy ilyen esemény kapcsán sokmindent átgondol. Nem élek túlságosan egészséges életet, nem mozgok eleget, de igyekszem. Büszke is vagyok rá, hogy egész nyáron, bár nehéz volt, elmentem futni, és ez az egész azért történt, mert este tízkor még nekiálltam hasizmozni és jógázni. Mégis mit csináljak akkor?
A tromusképződés okait vizsgálták, de semmi konkrét eredményre nem jutottak. Az én koromban lévő nőknél egyik lehetséges ok, a fogamzásgátló, természetesen ennek a szedését abbahagytam, ahogy az orvosom közölete, a lehetséges diagnózist, mondjuk nem ő kérte, csak magamtól gondoltam, hogy abbahagyom.
Már két hete itthon vagyok. Olyan idegennek éreztem mindent (szinte elcsodálkoztam, hogy nekem van két gyerekem, akikkel valamikor teljesen jól elvoltam, úgy éreztem, ez nem is az én életem), mikor első nap hazjöttem. Furcsa, mit tud tenni egy hetes kórházi kezelés az emberrel. Azóta sokkal jobban megértem azokat, akik félnek, ha valami egészségügyi bajuk akad, akik félnek, ha fáj valamilyük és nem tudják mi bajuk. Anyukám is ilyen, azóta jobban megértem az őt, hogy miért pánikol, ha valami baja van, miért nem szeret metrózni, miért fél, hogy bármikor történhet vele valami. Azóta én is félek. Néha attól tartok, összeesem, vagy megfulladok, vagy valami rossz történik velem. Nem tudom, miért van bennem ez, talán az események utóhatása. Próbálom összeszedni magam és nem foglalkozni ilyen negatív gondolatokkal, de nem egyszerű. Nem hallok jól, sajnos a bal fülem süket maradt, legalább is a beszédértés tartományában. Bár visszajött sok a kezdetekhez képest, azért nehezebben értem meg egy nagyobb társaságban, hogy nekem mit mondanak, ill. ha Krisztián annál a fülemnél beszél, akkor folyton vissza kell kérdeznem, mert hallom, hogy valamit mond, de nem értem mit.
Ezzel meg tudok barátkozni, meg az állandó fülzúgással is, ami maradt, csak azzal nem könnyen, hogy úgy érezzem magam, mint egy elhasználódott öreg ember, akinek rosszak a laborértékei, süket, és értágító gyógyszert szed, pl. Cavinton Forte-t. Nem tudom most, hogy mit tehetnék, hogy ne így legyen.
Szabad-e tornáznom? Előfordulhat -e újra? A gyógyszerek mellékhatásai ellen mit tehetnék? Muszáj szedenem mindent, amit felírtak?
Ezeket a kérdéseket csak magamnak és az internetnek tehetem fel, mert korrekt orvossal az egész procedúra során nem találkoztam. Az ismerősi körömben többen segítettek közelebb jutni a megoldáshoz, mint a kórházban. Nem hibáztatom az orvost, azért mert nem tudja, mi bajom, de amit tud is, úgy közli, hogy napokat kell várnom, kuncsorognom, hogy elmondja. Amikor kiegendtek, egész nap nem találkoztam vele, nem jött be a szobámba, én kétszer üzentem neki a nővérekkel, egyszer próbáltam megszólítani a folyósón, de rám se hederített. Ettől érzi az ember magát kiszolgáltatottnak egy kórházi kezelés során, hogy munkadarabként kezelik, nem emberi lényként. Persze ez erős megfogalmazás, de ott feküdni és várni, hogy mit döntenek rólam, amit tulajdonképpen el sem akarnak mondani, nagyon erőtpróbáló.
Szóval most már tulajdonképpen jól vagyok, visszanyertem az erőmet, csak azt a fajta biztonságérzetemet nem, hogy velem semmi baj nem történhet. Persze ez eddig is illúzió volt, de bíztam benne, hogy engem leütni sem lehet, én egy vas lady vagyok. Hát most valahogy ezt nem érzem.

Fogyókúra

Még nem tudok "ilyen volt", "ilyen lett" képeket feltenni ehhez a bejegyzéshez, de már régóta készülök megírni.

Úgy három hónapja kezdtem el komolyan foglalkozni vele, hogy hogyan nézek ki. A terhességeim előtt természetesen folyamatosan jártam edzeni és elég kevesett ettem. Igazából örök életemben figyelnem kellett a súlyomra, ill. arra, hogy ne egyek sokat és mindig találjak valamilyen mozgásformát. Már általános iskolában is. Míg a gimiben mindenki vékony volt, én voltam a szobánkban a legkövérebb, mégis én voltam az egyedüli, aki néha elmentem futni, aki nem akartam kihagyni a tesiórát, bár sokat szenvedtem alatta, mert soha nem bírtam az iramot, és én voltam aki igyekeztem találni alkalmat arra, hogy elmenjek aerobikra. Nem ettem a kantinban, inkább gyümölcsöt fogyasztottam és éheztem. Ehhez képest mégis nekem volt a legrosszabb alakom.

Ez sajnos mit sem változott az évek során. Míg valaki végig tudja úgy csinálni a terhességeit és az utána következő embert próbáló időszakokat, hogy ugyannannyi marad a súlya, mint előtte volt, addig nekem ez az időszak plusz 20 kg eredményezett. Nálam ez katasztrófának számít, mivel olyan lassú az anyagcserém, hogy nagyon hosszú idő, mire leadom. Ráadásul nehéz koncentrálnom a feladatra, mert sok minden más van körülöttem, ami elviszi az energiámat. A gyerekek mellett nem tudok magamra figyelni. Másoknak ez nem is probléma, vagy legalább is sokaknak, de nekem nagyon is az.

Módszerem nincs. Vettem néhány hónapja csökkentet szénhidráttartalmú kenyeret, két hétig azt ettem. Igyekszem sok gyümölcsöt és zöldséget enni, ez nem is esik nehezemre, mert szeretem, a húst viszont nem, így sokszor kell gabonát, kenyeret fogyasztanom. Ráadásul a krumlit, tésztát imádom, emiatt elég nehéz, ezeket nem is tudom kiküszöbölni az étrendemből.

Vettem a Müllerben egy fogyókúrás italport, ami tulajdonképpen a Turbó diéta jellegű fogyis por. Finom ízű és csak 2000 Ft körül van. Az áfonyás ízlett a legjobban, esténként néha abból ittam egy csészével, mikor már nagyon korgott a gyomrom.

Nem arról van szó, hogy addig csokit ettem minden nap, nassoltam ezerrel, cukrot-cukorral ettem, hanem csak annyit ettem eddig is, mint más átlagos ember, csak nekem ez valamiért duplán számít. Én eljártam futni, szinte minden nap, otthon tornáztam (sok jó tornát sikerült megszereznem), nem vacsoráztam és amit lehetett korlátoztam.

Két hónap alatt két kg fogytam. Ez jó, de elég kevés, főleg annak viszonylatában, hogy néha olvas az ember sztorikat, miszerint egyesek 15 kg-ot fogynak egy hónapban. Nekem is jó lenne valami csodaszert felfedezni, ami ilyen eredményt hoz, ha valaki tud ilyenről, szóljon. Bár életem során megtapasztaltam, hogy fogyás terén csodaszer nincs, vagy szenvedsz, vagy kövér maradsz. Szóljon, ha valaki mást tapasztalt.

Konklúzió: hátha másnak segítség, amit leírtam. Biztos, hogy lehet fogyni, még ha nagyobb szenvedés árán is és még ha sokkal lassabb ütemben is, mint mások, ha az ember igyekszik egészségesen étkezni, keveset, édesség és cukor nélkül, és mozog-mozog-mozog.

Anyák napja

Bár elmúlt, már régen készülök megmutatni a kis büszkeségemet. Tavaly és azelőtt csodálkoztam, hogy az ismerőseink, megünnepelték az anyák napját, bár csecsemő korú gyerekük volt. A férj vett virágot és ünnepeltek. Nekem, nekünk, eszünkbe se jutott.

Ebben az évben viszont, Ábel megtanult egy nagyon kedves anyáknapi verset és többször is elmondta. Nagyon meghatott és örültem, hogy akkora fiacskám van, hogy már érti és tudja, mi az az anyák napja és szeret engem, mint anyukáját.

Közkincsé teszem hát, hogy mások is gyönyörködjenek benne.

Igazából ennél sokkal szebben elmondta többször, de pont mikor fel akartam venni, kicsit elkajláskodta a dolgot, de nem bántam, azért látszik, milyen aranyos.

Lumbágó és egyebek

A gyerekek nőnek én meg öregszem. Ezt most volt alkalmam megtapasztalni, mert eddigi életem legfájdalmasabb lumbágója tört rám tegnap előtt. Haza kellett hívnom a férjemet is, mert nem bírtam emelgetni a gyerekeket, sem lehajolni, sem felállni, leülni. Masszívan szenvedtem, mígnem a férjem rám parancsolt, hogy valamit csináljak, hallva, hogy néha felordítok és elsírom magam, mikor fel kell állnom az ágyról, így kihívtam az ügyeletet. Még nem voltak nálunk. Két olyanforma ember jelent meg, mintha a közeli építkezésről ugrottak volna be egy kezelésre, de igazából értették a dolgukat, mert egy fájdalomcsillapító injekció nagyon sokat segített. Másnap meglátogattam az egy éve hanyagolt háziorvosomat, és kértem tőle gyógyszereket. Remélem hosszú távon nem lesz rá szükség.

Persze nem csodálkozom, hogy így jártam, nem mozgok, húsz kilóval több vagyok, mint három éve és teljesen merevek az izületeim. Na, mindegy, lesz ez még így se.

Áron kilenchónapos volt 13.-án és lehet, hogy hihetetlen, de elindult. Igazából pont azon a napon tett meg több lépést is egyedül. Már kitotyog egyedül, fogódzó nélkül a konyhába, vagy bárhova. Legjobban az apja és köztem szeret egyedül menni. Nagyon édes, mint egy kis robot, és a kezei az égben. Nagyon-nagyon tetszik! Szerettem volna lefényképezni, de eddig nem sikerült. Ha meglátja a gépet, rögtön rástartol, így nem tudom lefotózni. Amúgy is sokat nyílt, a világ is elkezdte érdekelni. Minden autót úgy vizsgál meg, hogy a földön tologatja és "háromkerekűzik" mellette. Ha lendkerekes, azt imádja, akkor húzogatja, felemeli és figyeli, hogy pörög a kerék. A saját játékai továbbra se érdeklik, már nem is próbálkozom. Lassan eladom mindet a teszvesz-en.

Ábel szépen beszél. Nagyon élvezetes lett vele az együttlét. Figyelnünk kell arra, hogy mit mondunk, mert hihetetlen módon ragad rá minden. Azt szokta mondani nekem, hogy "szeretem, a kis pofádat", ezt az apja szokta mondani neki és akkor örvendeztet meg ezzel, mikor a szeretetét akarja kifejezni. Folyton mesél. A kedvencei Anna, Peti és Gergő minden sztorija. Tényleg jók. Meg a Böngészőket szereti, most már egy-egy oldalról sokat tud mesélni.

Néha kiborítanak. Ábel sokat bántja Áront és nehéz megértenie, hogy nem lehet bármivel fejbeverni, csak mert közel megy hozzá. Már próbálkoztunk szépen, csúnyán, hogy megértessük vele, hogy ez nem módi, de látszik, hogy legtöbbször ösztönből cselekszik, és utána megbánja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a következő másodpercben újra nekirontson. Bár Áron is óvatosabb, inkább kikerüli Ábelt, ha lehet, de ha valamelyik játék nagyon csábító, elfeledkezik az óvatossaágról. Továbbra se tudok semmit csinálni tőlük. Áron üvölt a járókában, de néha muszáj kibírnia. Ábel sokat beszél nagyon, néha olyan kifejezéseket használ, hogy el kell gondolkodnom, honnan veszi. Pl: "Nincs választásom." :)) Valószínűleg a mesékből veszi, csak én nem mindig tudom, melyikből. Kedvencei: Vuk, Bob, a mester, Thomas (azt ritkán engedem nézni, mert néha éjszaka rosszat álmodik miatta), Éliás, a kis mentőhajó (ez nagyon édes norvég mese, mindenkinek ajánlom) és természetesen a Kisvakond történetei. Azt este is el kell mesélnem néha, és ilyenkor látom rajta, hogy maga elé képzeli a képeket.

Áronnak mindig az kell, amit nem szabad, pl. a mosogatógépet szereti püfölni, és mindent azonnal lerámol. A játékpolcot ugyanúgy, mint a vizes ruhával teli lavórt, vagy a már összehajtogatott ruhákat az ágyról, amiket még nem sikerült elraknom. Szóval néha kiborítóak. Persze megint betegek, ill. szeptember óta egyfolytában. A baj az, hogy drága a megelőzés, bár C vitamint és multivitamint vettem nekik. Most már a porszívó az orszívóval a szoba berendezésének része lett.

Eltört a kiskádunk, és ezért mostantól együtt fürdik a két srác. Rém aranyosak, Áron pancsol ezerrel és élvezi a fürdést, Ábel próbál játszani a hajójával. Néha zavarja Áron, de elnézi neki, ott nem bántja. Készítettünk képeket is.

Erdélyi kirándulás egyedül

Elmentem Erdélybe egyedül, a család nélkül. Persze nem csak úgy felkerekedtem és elindultam, hanem a cég, ahol dolgoztam meghívott engem is a többi dolgozójával együtt. Nagyon nagylelkű ajánlat volt, mindent fizettek tulajdonképpen, még a reptéri tranzitot is. Csak az volt a dolgunk, hogy pihenjünk, rekreálódjunk és élvezzük a kirándulás minden percét.

Az indulás előtti este görcsben állt a gyomrom és nem tudtam aludni, mert a gyerekek a férjemmel maradtak itthon. Végül is az apjuk, persze, csak még soha nem voltak hármasban ilyen hosszú ideig. Eleve a férjem öttlete volt, hogy menjek el erre a kirándulásra, én magamtól nem is jelentkeztem, gondolván, hogy ilyen hosszú időre ugyan kire hagyhatnám a srácokat.

Elmúlt a görcs, ahogy kiértem a repülőtérre és találkoztam a többiekkel. Olyan fura érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna a régi életembe és mintha nekem más életem nem is lenne, mintha nem is lennének gyerekeim.

A repülés elég szörnyű volt így elsőre, állandóan azt vártam, mikor ad a gép furcsa hangokat, mikor kezdünk sűlyedni és esnek ki a maszkok. Felvettem videóra a fellszállást, hogy itthon is meg tudjam mutatni és Ábel kedvéért a reptéren igyekeztem minden gépet lefotózni. Mikor beültem a szárny mögé egy ablakhoz, akkor erőt kellett vennem magamon, hogy nem essem pánikba. Rossz érzés volt, mintha a koporsómba zártak volna. Mindegy, elmúlt.

Az is nagyon érdekes volt, hogy néhány óra és itthonról egy teljesen más környezetben, magas hegyek között egy más kultúrában találom magam.

A Székelykő nevű szállodánk nagyon szép volt. Tiszta, gyönyörű bútorokkal berendezve, de ezekről a képek is tanúskodnak. A környék pedig egyszerűen fenséges: nagy terek, magas, sziklás hegyek, üde levegő, tehénbőgés, helyes házacskák, finom és bőséges házias koszt, áfonyapálinka, jó társaság. Szóval minden megvolt, hogy jól érezzem magam és én igyekeztem is. Tényleg nem hiányoztak a gyerekek, magamnak is fura volt.

Másnap kirándulni mentünk a tordai hasadékhoz, visszafelé meglátogattuk a nagyenyedi kollégiumot. Képek itt.

Csodaszép helyeken jártunk. A busz egy domb lábánál tett le, ahonnan már látszott a hasadék. Az ottani hegyek között sok ilyen hasadék van, de ez a legnagyobb. A mélyén egy patak csörgedezik. A képeken is látszik, milyen üdítő látvány volt. A nagyenyedi kollégium sajnos iszonyúan le van robbanva, várják a pénzt a felújításra. A haza nagyjai tanultak ott, valahogy belengte az udvart és az épületet a pátosz, még így is, hogy siralmas állapotban láttuk.

Sajnos harmadik napra valami kórságot elkaptam, mint ahogy többen a csoportból, úgyhogy az ágyat nyomtam, de még azt se bántam, mert itthon is szoktam beteg lenni, de ált. egy félórára se fekhetek le. Így legalább bűntudat nélkül alhattam délutánig. A többiek, már akik bírtak, Székelykőre kirándultak. 1118 m magas, nagyon nehéz túra volt a beszámolók és a fényképek alapján. Lehet, hogy ezt egészségesen se vállaltam volna be, de így aztán eszembe se jutott. Alig volt jártányi erőm. Még délutánra se lettem jobban, bár a közeli faluba, Torockóra elmentem, hogy a gyerekeknek vegyek valamit, de alig bírtam visszamenni a szálodába.

A férjem csodásan helytállt itthon. Az első nap rossz volt, mindenki kicsit feszült volt, ezért Áron nem aludt délután, Ábel őrjöngött, a férjem meg ideges volt, de túlélték. Vasárnaptól viszont kisimultak és minden ment mint a karikacsapás. Éjjel etette Áront, ha kellett. Sétáltak nagyokat, játszottak. Úgy láttam, mindanyiuknak nagyon jót tett. Krisztián bevallása szerint is, sokkal jobban megismerte a fiukat, látja, már, hogy amiket mesélek este, az hogyan is zajlik. Szóval tetszett neki, sőt, azóta ő fürdeti esete Áront. Az öltöztetéssel van még gond, mert Áron egy pillanatra le nem áll, hogy ráadjuk a ruhát, de majd kialakul. Még a házimunkát se hanyagolta el, mikor hazajöttem tisztaság volt, el volt mosogatva és vacsorával várt. Na tessék, lehet irigykedni!

Ábel egy kicsit anyásabb lett, mióta visszajöttem, többet ül az ölemben, de ez belefér. Áron úgy nézett rám az állomáson, mint egy űrlényre és visszakapaszkodott az apjához az ölemből.

Örülök, hogy elmentem, mindenkinek jótt tett. A cégnek ezúton is köszönöm.