Idejét se tudom, hogy mikor sétálgattam egyedül, fagyit nyalogatva az Andrássy úton, verőfényes napsütésben, gondok nélkül, szabadon nézelődve, mikor ültem le egyedül egy padra, ugyanott és percekig figyeltem az emberek jövését - menését.
Tegnap ezt tettem és mérhetetlenül jól esett. Szinte, mintha a régi életembe csöppentem volna vissza.
Ábelt vittük vissza kontrollra, és Áront első lisztérzékenység szűrésre, utána nekem kellett bemennem röntgenre (bár hétköznap már ott voltam egyszer, de nem volt jó a röntgengép, ezért kellett most újra betervezni az vizsgálatot), ezért a fiuk egyedül mentek állatkertbe. Nincs is jobb program, egy ilyen csodaszép tavaszi napon. Farkasapa úgyis sírt, hogy mindig én megyek állatkertbe Ábellel egyedül, ő is szeretne már, hát, most eljött az alkalom.
Mikor csak vele vannak a fiuk, nagyon jól viselkednek, egész mások, ha én is ott vagyok. Erről több ismerős anyuka is beszámol, hogy kicsit megőrülnek a gyerekek, ha az anyukák megjelennek a színen. Így most nekem jutott jó pár szabad óra, ődönghettem kedvemre Budapesten, és Farkasapa is kipróbálhatta magát az állatkertben. Az első telefonnál még azt érzékeltem, hogy kicsit ideges, bevallása szerint is, de aztán lenyugodott és vígan kószáltak végkimerülésig az állatkertben.
Én pedig a röntgen után, ettem két sajtburgert (ez a kedvencem, nagyon tudok rajongani érte, szégyen ide vagy oda), közben újságot olvastam, aztán komótosan eljutottam az Oktogonig, ahol vettem egy fagyit és leültem az Andrássy útra, egy padra.
Kis közjátékként elmesélem, hogy a buszon ült egy néger férfi és a Keletinél velem együtt felszállt két kopasz srác, katona nadrágban, vastag láncokkal és érezhetően megfagyott a légkör. Persze tettek is rögtön megjegyzéseket, amit én hallottam, a néger férfi nem tudom, de látszott rajta, hogy néha aggodalmasan pillant fel rájuk, pont a székénél álltak. Azt gondoltam magamban, milyen szégyen, hogy egy külföldinek félnie kell a buszon, és hogy ha valamit nyíltan mernek tenni ellene és istenbizony lecsapok rájuk. Nem vagyok valami félelmetes, de azért, főleg, ha másról van szó, ki tudom nyitni a számat, és megtettem volna. Már volt rá példa, de azt most nem mesélem el,, mert nagyon elkanyarodnánk a bejegyzés eredeti témájától. Szerencséjükre nem tettek semmi égbekiáltót, csak megnehezítették a leszállását a férfinak, de szemmel tartottam őket.
Régen sokat jártam az Andrássy úton, mert az Izabella utcában laktam, és nagyon szerettem a környéket, sok emlékem fűződik hozzá. Ezeket mind felelevenítettem és olyan nyugodt voltam, mint ritkán. Akkor jöttem rá, hogy a mostani életem abban is különbözik az akkoritól (boldog szingli idők), hogy állandóan másokon jár az agyam, mások igényeinek kielégítésén, míg akkor csak magammal (na jó, néha a barátaimmal, családommal is) foglalkoztam. Hogy mit vegyek magamnak vacsorára, hogy hova menjek hétvégén, főzzek-e, melyik órát próbáljam ki a fitneszteremben, és milyen fiuk tetszenek, melyik mozifilmet nézzem meg.
Mostanában egész más dolgokon jár a fejem: miért nőtt Ábel nyakára egy jókora nyirokcsomó, mit főzzek két napra, hogy mindenkinek jó legyen, még a távolról érkező ritka vendégünknek is, hogy fogom megoldani a jövő hetet, ha Farkasapa nem lesz itthon, van -e cipője a padláson Áronnak, mert ez már kicsi, és hasonlók.
Más anyukák is így vannak vajon vele? Hogy magukra kevés jut? Itt nem anyagiakról van szó, hanem gondolatokról, termékeny energiáról, amit most mind másra kell fordítani.
De nem panaszkodom. Tudom, hogy ez egy időszak, elmúlik, ahogy a többi is, és vissza fogom sírni. Mert a fiuk rám vannak utalva, szeretnek, ragaszkodnak hozzám, hiányzom nekik, ha nem látnak. Felragyog az arcuk, ha megpillantanak, futnak - rohannak hozzám és rám ugranak. Biztos vagyok benne, hogy lesz idő, mikor nem így lesz, és sokszor arra gondolok, akkor majd hogy fog hiányozni ez a fajta rámutaltság.
Bementem egy antikváriumba, amit nagyon szerettem régen. Eredetileg a fiuknak akartam mesekönyvet, ill. körülnézni, mit lehet kapni, aztán Polc Alaine szingliknek való szakácskönyvével léptem ki az üzletből. Régóta szeretem Polc Alaine szakácskönyvét, ezt még nem ismertem. A másikból tanultam meg az egyszerű ételek készítését. Mert úgy van az, hogy egy átlagos háziasszony, recept alapján bármit el tud készíteni, de ha az anyukájától nem leste el a fogásokat régen, akkor azokat az ételek nem tudja megfőzni, amiket a családjával régen ettek. Én legalább is így vagyok vele. Tudok brokkolikrémlevest, de nem tudok köménymaglevest főzni, tudok ilyen-olyan csirkemellet sütni, de nem tudok oldalast. Polc Alain szakácskönyve volt az, amit elejétől a végéig elolvastam, valahogy annyira jól ír, mintha ott állna melletted a konyhában, hétköznapian, érthetően, kedvesen és támogatóan. A könyvet, amit most megvettem egy barátunknak szántam, aki ugyan nem szingli, de nemrég költözött egyedül egy lakásba és férfi létére nekiállt bátran főzőcskézni. Lehet, hogy tudná használni, de lehet hogy, irigy leszek és megtartom.
Sokáig ültem a városligeti tó partján, amit azért nehezen lehet tónak hívni, inkább egy posvány, de szerencsére nem volt büdös, vagy én nem éreztem. Azért a napsütés szép volt. A fiuk mégserm fáradtak el teljesen az állatkertben, mert a játszótérnél nem jutottunk tovább (az autónk a városliget túloldalán parkolt), ott is játszottak még egy órát. Mi hamarabb elcsigázódtunk Farkasapával és jobban vágytunk a pihenésre mint ők.
Szép nap volt, bárcsak sok ilyen lenne adva számunkra ezen a tavaszon!
