In memoriam Dr. Szentkirályi Zoltán

Letaglózott, megöbbentett a hír, hogy meghalt harmincnégy éves korában Dr. Szentkirályi Zoltán, szülészorvos, aki történetesen az én szülész orvosom is volt, mikor Áront vártam.

Egy éve voltam nála utoljára. Az feltűnt, hogy mindig fáradt, ásítozott, de a legtöbb szülész fáradt, hiszen, állandóan készenlétben állnak, rengeteget ügyelnek, viszik a magánpraxist. De talán már akkor beteg volt.
Csak össze-vissza jutnak eszembe róla dolgok.
Nagyon kedves volt, mikor Áron születése után egyszer megtalált sírva a János kórház folyosóján, mert olyan szobatársat raktak be mellém, aki állandóan köhögött és rettentő büdösek voltak a rokonok, én meg aggódtam, mert a kisbabám egy napja kék fény alatt volt (a fején nőtt haematóma miatt kicsit több volt a bilirubinszintje, mint normális lett volna újszülött korban) és ki se vehettem, nem szoptathattam. El voltam keseredve és ő nagyon megértő volt. Biztatott, hogy ez csak egy nap, hamar elmúlik és elintézte azonnal, hogy áttegyenek egy másik szobába, ahol csak két ágy volt és üresen állt, pedig akkor már úgy volt, hogy csak egy napot leszek bent.

Eleve senki nem akart elvállalni pl. Fehérváron, mikor meghallották, hogy már 20 hetes elmúltam, ill. hogy a röviddel azelőtt végzett császár után szülni szeretnék. Ő rögtön, még a telefonban, mikor vázoltam neki a helyzetet, azt mondta: "Semmi akadálya.". Egy martonvásári barátnőm ajánlotta, aki védőnőként, a János kórházas gyakorlatán ismerte meg, ill. látta szülés közben, ezért a következő babájával nála akart szülni.
A magánrendelésére jártam, mindig korrekt volt, nem köntörfalazott, mindent elmondott amit tudni szerettem volna és végig támogatott abban, hogy természetes úton szüljem meg a babámat.
Amikor a szülés ideje eljött, nem hívtam rögtön, de mivel ő volt az ügyeletes hamar értesült róla, hogy a nap folyamán még lesz velem dolga. Úgy ment el reggel, hogy rábízott egy szülésznőre, aki minden várakozáson felül kedves volt és amikor tényleg beindult a szülés, 10 perc alatt ott termett.
Mikor a vajúdás közben könyörögtem, hogy császározzon meg, mert annyira fáj, még azt a trükköt is bevetettem, hogy fáj a hegg, akkor mosolyogva megnyomta a hasam és mivel nem reagáltam azonnal, azt mondta, "nincs ennek a heggnek semmi baja, akkor már ordított volna" és folytatta a szülést. Maradéktalanul meg tudtam benne bízni a szülőszobán, és ez nagy szó. Biztos volt a dolgában, csodás szakember volt.
Én csak mint orvost, ismertem, néha, egy-egy megjegyzéséből, mint, hogy a gyerekei lefelejtik őt az óvodai rajzaikról, tudtam, hogy sokat dolgozik és keveset lehet otthon.
Nem nagyon tudom elhinni, hogy már nem hívhatom fel, hogy bejelentkezzek hozzá. Mivel nekem az utolsó képem róla az, hogy erős és egészséges, viccelődik és bátorít, így egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy nincs többé. Feneketlen mélység, ha belegondolok.

Álljon itt ez a pár személyes emlék róla az örökkévalóságnak.