2010. május 13., csütörtök

Könyvajánló - Ki az úr a háznál?

Ismét egy hasznos gyereknevelési könyv. Ilyet nem sokat láttam a piacon, pedig eléggé körülnéztem, mióta gyerekeim vannak és ki vagyok éhezve mindenféle nevelési könyvre, hátha majd ez mondja meg a tutit.
Hát, ez megmondja. Ritkán találok ennyire célravezető, világos gondolatmenetű, gyerek és egyben szülőközpontú nevelési könyvet. A martonvásári könyvtár tulajdona, de lehet, hogy beszerzem, mert hosszú távon is nagyon hasznos lehet.

Alapvetően az a koncepció, hogy a gyerekekben benne van az ösztönös uralkodási vágy, hogy ő irányítsa a dolgokat a családban, hogy a kívánságai szerint alakuljanak a dolgok mindig. Ezzel szemben a szülőnek nehéz a dolga, mert igyekszik kielégíteni a gyerek igényeit, de a sajátjaira is figyelnie kell, ill. ha nem figyel ez benne is fusztrációt és keserűséget szül.
A könyv szerint a gyerekeket együttműködésre és kedvességre kell nevelni, amit csak tanulással tundnak elsajátítani. Ez viszont nem könnyű. Ha felborul a családi erőviszony, vagyis a gyerek mondja meg, hogy mikor mit kell csinálni, az mindenkinek igen kellemetlen. A szülő hivatott a hatalmi (és itt nem rossz értelemben érti, nem diktátori hatalomra kell gondolni) poziciót elfoglalni a családi hierarchiába. Ha nem így van, azt a gyerek is megszenvedi, görnyedezik a neki adott túl nagy hatalom súlya alatt, a szülő is megszenvedi, mert folytonos harcba kell bocsátkoznia a saját érdekeinek az érvényesítéséért.
Megkülönböztet négyféle szülőtípust:
1. Engedékeny - folyton magyaráz, kér, győzköd, végül a gyerek győz, mert nem tudja érvényesíteni az akaratát.
2. Kényeztető - a fenti, csak még rosszabb.
3. Távolságtartó - aki nem sok érzelmet visz a nevelésbe, inkább feladatorinetált.
4. Megtorló - igen szigorú, folyton büntet, katonai szigorral egrecírozza a gyerekeit, soha semmi nem jó neki és gúnyolódik.
Egyik sem jó, a jó a Hatékony szülő. Ezzé kellene válni.
Sok példát hoz, részletesen leírja az egyes szülőtípusokat. Azt is mondja, hogy természetesen senki nem csak ilyen, vagy csak olyan, de a nevelési attitűdünk igen is valamelyik felé billen.
Magamról nem tudtam megállapítani, hogy melyikbe tartozom. Úgyhogy valószínűleg én hatékony szülő vagyok. :)
Ez persze nem igaz, Ábel még mindig pelusos, Áron nagyon akaratos és sokszor elfáradok tőlük. De alapvetően azt kell mondanom magunkról, hogy sok gond nincs a gyerekeinkkel. Ábel szófogadó, Áron meg nevelődik lassan, majd beletanul ő is.
A könyv módszere: a létra.
Érdekes, azt nem tudom, miért így hívja. Arra bíztatja a szülőket, hogy ne kérleljenek vég nélkül, hanem határozzák meg az egyes lépéseket és ahhoz tartsák magukat. Tulajdonképpen következetességre ösztönöz. Fontosnak tartja, hogy ha már felborult az egyensúly, akkor legyen egy korrekciós időszak, amikor a csemete szembesül vele, hogy innentől máshogy lesznek a dolgok a családban. Ilyenkor több lesz a cirkusz, de ezen át kell esni a cél érdekében. Ha nem most vesszük vissza a hatalmat a gyerektől, később (kamaszkorban) már lehetetlen lesz és neki is sokat ártunk vele. Úgyhogy harcra fel!
A létra lépései, röviden:
1. Kérjük a gyereket valamire, szépen, világosan.
2. Ha nem hallotta meg az első kérés, odalépünk hozzá, szigorúbban, de kedvesen is újra kérjük. Egyben figyelmeztetjük, hogy ha nem teszi meg, amire kértük, akkor a szobájába küldjük.
3. Ha nem teszi megy, bekísérjük a szobájába és azt mondjuk, akkor jöhet ki, ha szólunk.
Itt ad néhány tippet, hogy mikor mi legyen. Ha pl. kiszalad, rúgkapál, csúnyákat kiabál ránk, a szobában tombol, stb.
4. Ha rúgkapál, tombol, akkor le kell fogni. Ennek a fogásait részletesen leírja. Remélem, nekem soha nem lesz rá szükségem.
Tulajdonképpen abban egyet értek vele, hogy ha kérünk valamit és nem teszi meg a gyerek, annak legyen következménye valamilyen formában, mert egyébként nem lesz hitelünk, hiába beszülünk legközelebb. Ne mondjunk olyasmit, amit nem tudunk megtartani.
Részletes leírásokat ad arra nézve is, hogy ha boltban, ebédlőben hisztizik a gyerek, vagy nem viselkedik kulturáltan, mit lehet és kell tenni.
A szobába kísérés és ott tartás számomra nem túl életszerű. Szerintem nem nagy büntetés ez egy gyereknek. Inkább a helyzethez kell alkalmazkodni, véleményem szerint és olyan következményt kilátásba helyezni, ami épp megfelel a helyzetnek és amit a gyerek nagyon akar. Ha azt nem kapja meg, együttműködőbb lesz. Nem vagyok híve a lekenyerezésnek, a könyv írója sem. Pl. az ételt nem szabad jutalomként felajánlani, mert biztos, hogy ez rossz képet szül a gyerekben.
Most például mi azzal küszködünk, hogy rávegyük Ábelt a bilizésre, WC-be kakilásra. Nehéz. Ott tartunk, hogy elvettem a vonatait és nem nézhet mesét, amíg nem szól, hogy kakilnia kell. Tudom, hogy nem szabad erőltetni, de úgy érzem esetünkben az a helyzet, hogy Ábel fiam marha lusta és szórakozott és nem nagyon izgatj a wécézés. Engem viszont igen, mert mindjárt itt az óvoda és nem mehet, hacsak nem lesz szobatiszta. Nálánál sokkal fiatalabb gyerekek azok, nem hiszen, hogy nem lenne érett a feladatra, egyszerűen nem érdekli eléggé. Ebben próbálok neki segíteni, hogy legyen motivációja. Majd beszámolok.

A könyvet pedig ajánlom mindenkinek, akiben felmerült már, hogy nem tudja kezelni a dacos gyerekét, evési, alvási vagy szobatisztasági gondjai vannak.

2 megjegyzés:

teodorakiraly írta...

Ezt is nézd meg akkor, idevág:http://krisztamami.wordpress.com/2013/02/23/kegyelem-a-nevelesben/

margaretta írta...

Köszi, Teodóra! Jó cikk, a többi része is, elolvastam azokat is.
Most újraolvastam, amit pár évvel ezelőtt erről a könyvről írtam, tök hasznos volt, már teljesen elfelejtettem. Áron egyébként azóta is nagyon akaratos, de Ábel már szobatiszta :)

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...