Mesemondás

Este feküdtünk a fiukkal Áron kuckójában és beszélgettünk. Többnyire a Róka, Ábel kezében és én cseverésztünk. Mindenféléről folyt a szó, ki a testvére, a barátja a Rókánka, kit szeret, kit nem, számomra egyértelmű volt, hogy nem mindig, de sokszor Ábel saját élményeit fogalmazza meg és adja a Róka szájába. Egyszer csak előhozta a párnát, úgy, mint egy plüsállatot és az kezdett beszélni. Én meg vettem a lapot és folytattam a csevelyt a párnával, erre Ábel méltatlankodva. "Anya, ez egy párna, nem tud beszélni!", ja, tényleg. Jót nevettem. Később is kérte, hogy szóljak az állommanóknak, ha kimegyek, hogy jöhetnek és őneki hozhatják az álmokat. Mondtam, hogy persze, feltétlen így teszek. Csak hogy biztos legyen, hozzátette: "Anya ez csak a mesében van, nem kell igaziból szólnod."

Minden este kell nekik mesélni és mivel ilyenkor már náluk sötét van, valahogy úgy alkult ki, hogy mindig fejből mesélek. Aztán hol innen, hol onnan veszek ihletet. A régi klasszikusokat, mint Piroska és a farkas meg hasonlók nem preferáltam, valahogy uncsi is volt, meg nehezen mesélem, hogy bekapta a farkas, kivágták a hasát, stb.
A gyerekek valamiért szeretik.

Valamelyik este, ihlet híjján a Jancsi és Juliskával próbálkoztam. Nem gondoltam végig persze előre, hogy hogyan fogom mesélni, hiszen azt mindenki ismeri. Már az elején gondolkodba estem, amit persze a srácok nem vehettek észre. Szóval rögtön a mese elején meghal a gyerekek anyukája, utána az apjuk rögtön más nőt keres, aki természetesen sokkal fontosabb neki, mint a gyerekei, ezért elviszi őket és az sötét erdőben sorsukra hagyja. Lehet, hogy az én gyerekeim báránylelkűek, de eddig ilyesmivel nem találkoztak, még szóban sem. Szóval próbáltam hímelni-hámolni, gyorsan elhadarni a cinkesebb részeket, de Ábel résen volt és vissza-vissza kérdezett.
Aztán mikor ott tartottam, hogy a banya azért zárta ketrecbe Juliskát, hogy felhízlalja és később megsüsse, hát teljesen készen voltam. Ezt azért már mégse...
Azt hiszem, maradunk az általam kitalált meséknél.
Ezek többnyire arról szólnak, hogy Ábel és Áron tűzoltók és épp a tűzoltó állomáson várják a riasztást. Ami aztán időben meg is érkezik. Elromlott egy vonat fékje, kigyulladt egy erdő, felborult egy kamion, hajó léket kapott és hasonló helyzetek várják, hogy a legbátrabb és legügyesebb tűzoltók, akik Ábel és Áron, megoldják. Ezek az ő kedvenc meséik és én is jobban szeretem mesélni, csak este 9-kor már nem sok kreativitás szorul belém és néha nehézkes kitalálnom, hogy mit is csinálnak a tűzoltók. Ráadásul Ábel állandóan közbeszól és előírja, hogy melyikük megy a helikopterrel, melyikük a létrás autóval, hogy ki ér oda hamarabb, hogy melyik barátját kell még belevegyem a mesébe. Ezzel mindig jól megakaszt.

Nemrég olvastam egy könyvet, "Gyógyító mesék" címmel, ami szintén nagyon sok ihletet adott. Mindenféle helyzetre van benne egy rövid mese, kiegészítve a szülőknek szóló tudnivalókkal. Hogy mennyire hatásosak és a kívánt viselkedési formát a gyakori mesélésükkel ki lehet-e váltani nem tudom, de nekünk lett egy kedvencünk. Ez azoknak a gyerekeknek szól, akik nem szeretnek rendet rakni. Ábel és Áron jól van szoktatva, ezért el szoktak pakolni, de azt nem állítom, hogy szerentek is, ezért ezt mondtam el nekik a könyvből először (természetesen fejből, nem felolvasva). A mese Veronkáról szól, aki nemigen szeret rendet rakni, ezért egy Pacuha nevű valaki a saját kérésére elviszi őt Összevisszaországba, ahol soha nem kell rendet rakni. Itt aztán megtanulja, hogy mivel semminek nincs helye, minden piszkos, szemetes és elhanyagolt, nem is lehet játszani, mert a játékok elvesztek, vagy el vannak törve, vagy hiányosak. Ezért kitalál egy jó kis rendrakó játékot Pacuhával és onnantól szeret rendetrakni otthon is, mert rájön, hogy ez a helyes viselkedés.
A srácoknak az a kedvenc része, mikor Veronka belép Pacuha házába és rögtön a lépcsőn belelép egy lábas borsófőzelékbe, amiből borsópüré lesz, és amit Pacuha felkínál neki vacsorára a koszos tányérban, amit a fürdőkádban találnak meg. Erre Veronka azt mondja: Fújj, ezt én nem tudom megenni!" Hát erre mindkét fiam iszonyú hahotába kezd, hogy miért....?
Egyszer az apukájuk, mikor Ábel nehezen viselte, hogy nem ő győzött valami általa kitalált versenyben Áron ellen, azt mesélte nekik, hogy a két tűzoltó egy tűzoltóversenyen vesz részt és minden számban ők győznek, pedig nagy próbákat kellett kiállniuk. Ez igazi gyógyító mese volt, és én nagyon büszke voltam Farkasapára.

A fejből mondott mesék közül szeretem még a Kisvakondot, mert vannak olyan részek, amik könnyen megjegyezhetők és mivel sokszor látták, jól el tudják képzelni a kis fejükben.

Egyik este valahogy a Narnia Krónikáiból, az Oroszlán, a Boszorkány és a ruhásszekrény filmből azt meséltem el, mikor a kilány találkozik a Faunnal. Ábel képzeletét nagyon megragadta ez a pici részlet (a ruhásszekrényről eset szó és valahogy eszembe jutott és elmeséltem, hogy volt egy kislány, aki bebújt a ruhásszekrénybe, mert bujócskáztak és a másik oldalon egy másik világban találta magát, ahol találkozott egy Faunnal....) Kattogtak a fejében a kerekek és egyre több és több részletet akart tudni. Persze ez nem neki való még, de láttam, hogy mennyire érdekli.

A leginkább persze a vetítést szeretik, de az kuriózum, csak heti egyszer szoktam nekik vetíteni. Az igazi oka az, hogy nagyon unom már a meglévő diafilmjeinket, és ők mindig ugyanazokat kérik. Van 5 mese, azt kell mindig mesélni, így heti egyszer kibírom, de minden nap... Az apjuk kerek-perec elzárkózik előle, hogy diáról meséljen, azt mondja, ha még egyszer el kell mesélnie a Szépségversenyt az erdőben, kiugrik az ablakon (Ráadásul ez egy igazi tanmese a fogmosásról, nekem is borsózik tőle a hátam, de a gyerekek sajnos szeretik. Hozzáteszem az apjuknak is egyik kedvenc meséje volt gyerekkorában, egyébként a diát is tőle örökölték).

Kíváncsi vagyok, mások hogyan mesélnek, és főleg, hogy mit, ilyen idős korában a gyerekeknek.