Nem csalódtam, vagy ha igen, pozitívan. Egyáltalán nem volt unalmas. Szépen adagolja a tényeket, statisztikákat a személyes élményekkel vegyítve, ezért végig élvezhető volt. Na jó, a keresztény házasságról írt értekezés nem nagyon kötött le, ott néhány oldalt átugrottam.
Az alap sztori az, hogy miután az előző könyvében megismert Felipe-vel Amerikában letelepednek, boldogan élnek, de csak addig, amíg a Belbiztonsági Hivatal arra nem kényszeríti őket, hogy házasodjanak össze. Mivel mindketten túl vannak egy-egy nehéz váláson, nem nagyon fűlik hozzá a foguk, de nincs más választásuk. Míg a nehézkes ügyintézés zajlik, vándorolnak a világban, miután mindketten szeretnek utazni. Sok helyen megfordulnak, és Liz mindenhol anyagot gyűjt a házasság témájához. Kikérdezi a nőket, akikkel összeakad, és figyeli a környezetét. Meg kell oldaniuk közben a konfliktusokat, amik a sok utazással eltöltött hét közben felütik a fejüket, és meg kell ismerniük egymást más-más oldalukról is.
Leginkább a személyes részek kötöttek le. Például a hmong asszonyokkal való eszmecsere. Jó volt bepillantást nyerni néhány tőlem távol eső ország asszonyainak életébe, amiről semmit sem tudtam.
A Laoszban megismert Keo életfilozófiájának és a náluk elköltött vacsorának az olvasása közben az én szemembe is könnyek szöktek. Az a fajta egyszerűség, életszeretet, ami belőlük áradt nagyon hiányzik belőlem is. A fogyasztás, a halmozás hatalmába kerített engem is és a családomat is. Lehet, hogy nem itt van a helye, de nagyon sokszor gondolkodom mostanában azon, hogy ha egyszer csak nem lenne elérhető a tiszta víz, az alapvető élelmiszer, akkor mit tennék? Feltalálnám -e magam, vissza tudnék-e térni olyan egyszerű ételekhez, amiket talán most megvetek, vagy eszembe sem jut elkészíteni? Általában elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert félek, de azt hiszem, nemsokára aktuális lesz az emberiségnek, nekem megállni és elgondolkodni, hogy miért élünk úgy, ahogy élünk, és hogy lehetne kitörni ebből a mókuskerékből.
Tetszettek az általános következtetések, amiket a tanulmányok olvasása után és a megfigyeléseiből vont le. Például, az, hogy a házasság intézménye a férfiak számára főnyeremény. " A nős férfiak bámulatosan jobban teljesítenek az életben, mint a nőtlenek. A nős férfiak tovább élnek, nagyobb vagyont halmoznak fel, mint a nőtlenek, karrier szempontjából megelőzik nőtlen társaikat, és a kisebb az esélyük, hogy erőszakos halált halnak. Boldogabbnak vallják magukat, mint a nőtlenek és ritkábban válnak az alkoholizmus vagy a kábítószer rabjává, és kevésbé depressziósak is, mint a nőtlenek. A fordítottja, sajna nem igaz. A mai férjes asszony nem boldogabb, mint egyedülálló társai. Amerikában a férjes asszonyok nem élnek tovább, mint az egyedülállók, és nem gyűjtenek akkora vagyont, mint ők (átlagosan 7%-os csökkenést okoz pusztán az, hogy bekötik a fejüket). A férjezettek nem futnak be olyan életpályát, mint az egyedülállók, kevésbé szignifikánsan egészségesebbek, és gyakrabban depressziósak, valamint nagyobb valószínűséggel halnak erőszakos halált, mint az egyedülállók, mit több, rendszerint a férjük kezétől." A nők önfeláldozási készsége valami velünk született hiba, vagy erény, ki hogy értelmezi. A család érdekében sokszor a nők feláldozzák az egészségüket, idejüket, vagy a saját jól felfogott érdekeiket, az általuk fontosabb jónak ítélt oltárán.
Ezt a gondolatot valahogy nagyon igaznak éreztem, és úgy gondolom, hogy mivel ez valahogy így természetes, nem is gondolkodunk rajta. De miért is természetes? A hagyomány miatt? Azért mert régen így volt és az a régen még nincs eléggé távol az időben. Még rövid idő telt el azóta, hogy a nőknek is önálló keresete van és ezért függetlenek tudnak lenni a férjüktől? Még nem olyan régóta veszik őket emberszámba és nem régóta van szavazati joguk?
Örülök, hogy ebben a korban születtem és nem korábban. Őszintén szólva semmi kedvem nem lenne ahhoz, hogy a saját egyéniségemet elfelejtve hódoljak be a családnak, a férjemnek, a gyerekeimnek, hogy végezzem a legalantasabb munkákat minden megbecsülés nélkül. Talán túlságosan nagyra törő vagyok? Szerintem nem. Nekem is fontos a család, fontos, hogy a gyerekeim minden nap egyenek, normális ruhákba öltözzenek, legyen foglalkoztatva az agyuk, gazdag meséket hallgassanak, nézzenek, és figyelek rájuk, hogy minden rendű és rangú igényüket kielégítsem, ha tudom. Azt is tudom azonban, hogy ha ezekre nem kellene figyelnem, sokkal több kreatív energiám maradna másra. Mindemellett értékes kincsnek tartom, hogy családom van, hogy szülhettem és gyerekeket gondozhatok, soha nem cserélném el egy szingli életre, még akkor sem, ha egészségesebb lehetnék (járhatnék kedvemre tornázni, azt és akkor ennék, amit én akarnék, akkor mennék orvoshoz, amikor szükségem van rá, nem akkor, amikor eljutok, stb.), halmozhatnék vagyont, karriert is építhetnék, tanulhatnék, satöbbi. Szóval, azt gondolom, hogy a nők nem azért választják a családot és az önfeláldozást, mert nem olvasták a statisztikákat, hanem mert szívük mélyéből ezt szeretnék.
Ahogy a korábbi könyvénél az ajánlóm végére azt írtam, hogy minden nőnek kötelezővé tenném az elolvasását, úgy erre a könyvre is igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése