Nem rejtett igazságokról szól, nem olyan titkokat oszt meg velünk, amikről fogalmunk sem volt, hanem aláhúz és hangsúlyoz dolgokat, amit mindannyian tudunk, de valahogy "nem sejtünk".
Az, hogy felelősek vagyunk a szavainkért, nem újdonság, ahogy az sem, hogy a gyerekek mennyire megjegyeznek szavakat, kifejezéseket, gesztusokat. Elég csak visszagondolni a saját gyerekkorunkra, a szüleink milyen szavai, amiket ránk vonatkoztatva használtak, maradtak meg bennünk. Nekem például az maradt meg, hogy apukám kövér kislánynak tartott, ill. olyannak, aki mindent elbaltáz, akinek valahogy semmi sem sikerül. Pedig szeretett engem, de valahogy a reakcióiból, szavaiból ezt szűrtem le. A gyerekek nem látják magukat reálisan, a felnőttek szavai által tartott tükör nagyon fontos számukra.
Én is tudom ezt, mégis annyiszor megbántom őket a szavaimmal, mégis sokszor nem figyelek oda, hogy ugyanúgy dorgálom őket, ahogy valaha engem dorgáltak a szüleim. Ahogy erről Angéla, a "Vannak még jó gyerekek" blog írója is beszámol. A mai "Jó anya" cikke különösen tetszett. Az egész program, amit csinál, nagyon ötletes szerintem és minden anyukának nagyon hasznos (sőt, az apukáknak is). Nézzétek majd meg!
De visszatérve a könyvhöz. Hamar el lehet olvasni, szerintem minden szülőnek kötelező.
A kincset érő szavak, pedig a következők:
"Hiszek benned" - nem ugyanaz, mint az "ügyes vagy, jól csináltad stb", sokkal több annál. A gyereknek is hitet ad saját magában.
"Számíthatsz rám" - ott kell lennünk a gyerekekünk mellett, de ez nem elég, neki is tudnia kell róla, hogy ott vagyunk mellette, a rossz döntéseiben is, a mélységekben is, amikbe esetenként alámerül. Együtt vagyunk vele a játékában, a fantáziavilágában, az élményeiben.
"Nagy kincs vagy nekem" - tudja -e a gyereked, hogy ő a legnagyobb kincsed (persze Isten után, de a földi emberek közül mindenképp) az általa nyújtott teljesítménytől függetlenül? Ez fontos, mert sokszor a gyerek azt hiszi, azért szereted, mert ügyes, mert okos, hiszen ilyenkor fejezed ki felé a leginkább, hogy értékes számodra. Ha te értékesnek tartod őt, neki is könnyebb lesz más embereket csak önmagukért értékesnek látni.
"Sajnálom, bocsáss meg" - fontos, nehezen kimondott szavak. Míg mi elvárjuk a gyerekektől, hogy a társuktól, testvérüktől kérjenek gyorsan bocsánatot, ha bántották szóval, vagy tettel, nekünk a gyerek felé nehéz meglépnünk. Pedig nagyon-nagyon fontos. Ebből is azt látja, hogy értékeljük őt, fontos számunkra. Nem kell sajnálatunkat kifejeznünk olyan dolgok miatt, amikről nem tehetünk (pl. hogy esik az eső, ezért nem tudunk elmenni sétálni), hogy ne kopjon el ez a szó, de amikor kell, mondjuk ki haladéktalanul, mert akkor a leghatásosabb.
"Mert..." - válaszoljunk a kérdéseire, mondjuk el, miért értékes, miért szeretjük, mit értékelünk a személyiségében. Hadd kapjon egyértelmű, szülői válaszokat, mielőtt még máshoz forulna.
"Nem" - ez is lehet túl sokszor, vagy túl kevésszer kimondott szó. Az anya kimenője konferencián Julie Barnhill, az előadó is ezt mondta, sok-sok példával alátámasztva, hogy miért kell egyértelműen nemet mondanunk, ha tényleg úgy gondoljuk. A gyerekek nagyon hamar megérzik, egy apró hangsúlyból is a hezitálást és rástartolnak a résre. A ti nemetek legyen nem, mondja Pál apostol is. Én Áronnal tapasztaltam azt, hogy csak a sokáig hangoztatott, kitartóan képviselt nem tudja meggyőzni. Például tegnap, mikor nem akarta megenni a vacsorát, és előre megmondtam, hogy akkor nem kap babapiskótát. Ábel megértette és visszaült megenni a szendvicsét, mikor babapiskótát akart enni. Áronnal 4X futottunk neki, amikor ő kijelentette, hogy piskótát akar enni, én pedig négyszer mondtam el azt nyugodt hangon, hogy ameddig nem fogy el a tányérjáról a zsömle, szó sem lehet róla. Végül nem ette meg a vacsoráját, piskótát sem kapott. Viszont odajött, mikor később a palacsinát sütöttem és egy csokikrémes palacsintát megevett. Erre végül is nem vonatkozott a szabály. :) Nagyon ravasz kiskölyök, vigyázzni kell vele.
"Szeretlek" - végül, de nem utolsó sorban. Talán a legnehezebb szó. Hiszen tudja a gyerek a cselekedeteimből, láthatja, hogy szeretem. Ez nincs mindig így. Nekem kifejezetten nehéz ezt kimondanom, nem azért, mintha nem szeretném őket, hanem, mert olyan távoli a mi kúltúránktól. Olyan amerikainak találom, és végül is a szerelmünknek is ezt mondjuk, az mégsem az, mint a gyereknek. Én nem emlékszem, hogy egyáltalán egyszer is mondták-e nekem a szüleim. Azért én tudtam, hogy szeretnek, legalább is anyukám. Még a könyv olvasása előtt, a már emlegetett Jó anyu program olvasása közben eldöntöttem, hogy minden este úgy búcsúzom tőlük, sok puszi kíséretében, hogy kimondom, "szeretlek". Azóta Ábel is mondja nekem, sokszor, pedig soha nem kértem tőle, de csak azóta, hogy tőlem is hallotta. Fontos a feltétel nélküliség, amit nekünk, szülőknek kell megadnunk nekik, örökké.
Szóval szívemből ajánlom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése