Csaba testvér, ahogy mindannyian ismerjük, nem mond ebben a könyvben eget rengetően új dolgokat.
Arra hívja fel a figyelmét mindenkinek a szavaival és a tetteivel, hogy a szeretet parancsa mindenek felett való. Nem kell a rosszért rosszal fizetni, hanem fényt kell gyújtani a sötétségben és szeretettel kell fordulni azokhoz is, akik bántottak, ártottak. Nem kell a rendszert gyűlölni, keresni kell a lehetőséget, hogy segítsünk. Ahogy ő fogalmaz, nem múlandó kincseket kell gyűjteni, amit a rozsda és moly megemészt, hanem emberi lelkeket, életeket, amik halhatatlanok.
Az a fajta egyszerűség, amivel kifejezi magát, a történetek, amiket elmesél, egyszerűen elvarázsolt, felrázott és mélyen gondolkodásra késztetett.
Alapigazság, ami nélkül nem tudná ezt a munkát végezni, hogy Isten selejtet nem teremtett, minden gyerek nagy kincs, olyan érték, amit nem szabad veszni hagyni. "Isten zsákutcát nem teremtett"
Úgy neveli a gyerekeket, hogy nem prédikál nekik arról, hogy "ne lopj", "ne paráználkodj", hanem elviszi őket a börtönbe, ahol a rabokkal elmesélteti nekik, mit tettek, mennyi időre lettek bezárva, milyen a börtönélet, elviszi őket az anyaotthonba, ahol látják, milyen nehéz egyedülálló anyaként felnevelni egy gyereket. Elviszi őket a boltba, kiszámoltatja, mi mennyibe kerül, ez a matematika óra. Természetesn iskolába is járnak, de Csaba testvér mellett megismerik az életet, a nevelőik mellett a meleg családi légkört, az egymás értékelését, a testvériséget, és az életre szóló barátságot, támaszt.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy felbecsülhetetlen értékű a munkája, a példaadása. Nem ismerek senkit, aki ennyire önzetlen lenne, aki ennyire másra figyelne. Elmesélte, hogy Istentől nagy empátiát kapott, ha egy fa egyik ága száradozik, azt ő leszkítja, hogy tudjon növekedni aza fa, ha egy udvar piszkos, rendetlen, akkor azt ő vágyik rendben tenni. Valószínűleg innen jön, hogy rendben teszi az Erdély múltját idéző, leromlott házakat, hogy nem nézheti el, ha éheznek, fáznak a gyerekek.
Szeretnék én is ilyen lelkületű lenni. Teljesen kihal belőlem lassan a szolidaritás. Csak a családom, a közvetlen rokonságom érdekelt mostanában, hogy nekik mindent megadjak, amit csak tudok. Igaz, a környezetemben nem látok éhezőt (kivíve a hajléktalanokat), bár történnek tragédiák és erőnkhöz mérten igyekszünk segíteni, de az a mindent felülíró empátia, amit Jézus úgy fogalmaz meg, hogy vidd haza az éhezőt és otthontalant, az nincs meg bennem. Régen talán megvolt, és szeretném újra érezni. Sokszor azt éreztem, mikor fájt a szívem valakiért, hogy úgysem tudok segíteni, úgysem tudok semmit tenni. Jó lenne, megtalálni a módját, mégis.
Szinte kdvet kaptam, a könyvet olvasván, hogy csatlakozzam az egész családommal Csaba testvérhez, éljünk ott, együtt velük és neveljük együtt az ő és a mi gyerekeinket. Talán elszált öttlet volt, de befészkelte magát a fejembe.
Történetek, amik nagyon megrendítettek:
Volt egy fiu, akit születésekor az anyukája lepasszolt a nagymamának, aki viszont 12 éves korában meghalt. Ekkor a fiu elkezdte keresni az anyukáját, akit meg is talált, boldog családban élt két gyerekkel, férjjel. A fiu érzete, hogy ő itt fölösleges, elkódorgott. Csaba testvér egyik házába került, ahol cudarul bánt a nála kisebbekkel. Mikor öt gyereket elvert, a nevelők Csaba testvérhez vitték, aki megölelte, bár látta, hogy a fiu remeg a dühtől. Sokáig ölelte így, mert őt is ütlegelte, miközben dühöngött, míg végül a sok szeretet előcsalta a könnyeit, a csalódottságát. Megbékélt Csaba testvér vállán ez a fiu, de hátra volt a büntetés, amit a kicsik megveréséért el kellett viselnei, gyerekenként 100 db guggolás. Csaba testvér látva, hogy ez meghaladja a fiu erejét, nekiállt maga is guggolni, mire Laci mondta, ne csinálja. "Ne szólj te bele az én dolgomba" (igazi székely hozzáállás, nagyon tetszik), és felesbe megcsinálták a büntetést.
Tetszett, mert hiteles, életszerű, szeretetteljes.
Egyszer a nyári szünetre vitt haza négy gyereket a hegyi viskójukban, ahol az apjuk nézte a falat, minden elhanyagolt volt. Mondta neki Csaba testvér, "hát hol van az asszonyka?", "az biza elment". Így nem hagyhatta ott a gyerekeket, együtt megkeresték az asszonyt. Ahogy meglátta egymást a házaspár, nekiálltak éktelenül veszekedni, hiába mondott Csaba testvér akármit. Végül körbeálltak és nekiláttak a gyerekekkel hangosan imádkozni, ez aztán lassan hatott. Végül az ember is letértdelt, megfogadta, nem iszik, dolgozik, az asszonnyal megfogadtatta Csaba testvér, hogy nem veszekszik és megígérte nekik, ha kitartanak a nyáron, őszre szerez nekik valami munkát. Így is lett, vitt nekik őszre egy vagy két tehénkét, amiből aztán nagy csorda lett, ez a család megmenekünk.
Tetszett, mert nem csak az éppen aktuális problémát látja, mélyebbre néz. Látja a kilátástalanságot, a csalódottságot. Nem úgy tekint az emberekre, hogy na, ez is elszúrta, hanem látja bennük, ahogy Isten, a lehetőséget, a jóra, a szépre.
Szerinte minden emberben ott van a jóság magja, csak ki kell hozni.
Ajánlom mindenkinek, hogy ha tudja, olvassa el Csaba testvér könyveit, mert annyi szép gondolat van benne, ami nem filozófia, hanem, mivel ismerjük is az életét, tudjuk, hogy megvalósítható cél, álom lehet.
A dévai alapítvány holnapja:
http://www.devaigyerekek.hu
Itt lehet az örökbefogadásról is többet olvasni (lehet valaki örökbefogadó keresztszülő, aki egy bizonyos állandó, választott összegű kifizetéssel támogat egy-egy gyereket valamelyik házban, ezt az alapítvány kijelöli). Mi is voltunk örökbefogadó keresztszülők, egy román kisfiút "fogadtunk örökbe", akinek aztán küldtünk karácsonyi ajándékot és levelet. Egy ideje nem vagyunk, de remélem, még leszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése