Szombatra Farkasapa buliba ígérkezett. Természetesen olyanba, ahol a család többi részét hátrahagyva, kedvére szórakozhat. Én fodrászt terveztem, kis tornát, de természetesen le kellett mondanom mindenről. Végül a Pagony 10 éves szülinapi bulijának meglátogatásává módosult a terv, gyerekkel, vonattal. Fárasztó napnak ígérkezett. Előző nap sütöttem zsömléket Ábelnek, mert ilyenkor a legnagyobb gond az étkezés megoldása. Szombaton korán keltünk, de kiderült, hogy vonat egy óra múlva indul, kapkodva kávéztam, rendbe tettem a konyhát, előkészítettem az úti elemózsiát és Farkasapát megkértem, míg én készülődök, az előkészített ruhákba bújtassa be a gyerekeket. A vonatút izgalmak nélkül, élvezetesen telt. A fiuk meg vannak őrülve az utazásért, nagyon szeretik, így ezzel soha nincs gond. A Petőfi Irodalmi Múzeumot is megtaláltuk hamar, és még nem kezdődött el Bartos Erika vetítéses meseelőadása, viszont a terem már fullon volt. A gyerekek ezzel mit sem törődve előre furakodtak, úgy, hogy már nem is láttam őket. Sajnos a dühöngő hátsó szélén tudtam csak térdelni, a kabátokkal degeszre tömött hátizsákot a székek alá tolva, igyekeztem a legkisebb helyet elfoglalni, de ez se volt elég, a szülők és gyerekek felváltva tapostak a lábamon ki- és befele menet. 10 perc múlva megjelentek a fiuk, miután átverekedték magukat a tömegen és kijelentették, hogy éhesek. Hát ennek, talán nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem örültem. A hátizsákból művészet volt előszedni a kabátok alól a zsömlés zacskót és a jócskán morzsálódó szendvicseket egyszerre megetetni a fiukkal, a többi gyerek kíváncsi, a szülők rosszalló tekintete közepette. Körülöttünk ezren, a színpadon Bartos Erika, mi meg eszünk. Aztán ittunk. Aztán visszamentek, újabb 10 percre. Utána végleg elunták. Ekkor már szidtam magam, hogy mi a fenének kell nekem ekkora tömegbe jönni két ilyen kicsi gyerekkel. De a könyvvásárt azért mégse hagyjuk ki, mintegy 4600 forintért sikerült beszereznünk két Bogyó és Babócát, egy Boribont és egy Altató könyvet. Simán elhozhattam volna ingyen is, a kutya se vette volna észre, de természetesen kivártuk a sorunkat, ami két kisgyerekkel nem egyszerű és kifizettük a könyveket. A fiuk rögtön megindultak lefelé és a lépcsőfordulóban, mikor javasoltam, hogy menjünk vissza tömött terembe a további előadásokra, kijelentették, hogy ők semmi másra, mint Mekdonaldszos sült krumplira vágynak és mindjárt éhen halnak. Hiába hívtam fel a figyelmüket, hogy most ettek, sürgették az indulást. Így hát az volt a következő program. Azt ehet Ábel is, ezt jól tudja, így ha Pesten vagyunk, mindig követeli.
Aztán a Millenáris játszóterén múlattuk az időt majd hazavonatoztunk, buszoztunk. Hazafelé a vonaton kiolvastuk az új könyveinket, egyiket a másik után.
Én ki voltam facsarva, mire hazaértünk, de a fiuk is fáradtak voltak, mert csak néztek ki a fejükből délután, és ásítoztak. Azért még kicsi biciklizés belefért késő délután.
Délután, orvosolandó a fáradtságot, süteménysütésbe kezdtem. A lerakatban az új szerzeményem egy kekszpisztoly avagy kekszpuskaként is elhíresült szerkezet. Egyszer már tettem egy próbát egy ilyen szerkentyűvel. Rémes tapasztalatokról beszámoló itt. Ez kicsit másnak tűnt, gondoltam, mégegyszer megpróbálom. A fórumokat olvasgatva senkinek nem ment elsőre és a tésztának nagyon jónak kell lenni, hogy tényleg ki lehessen nyomni és tapadjon is. Botorság volt tegnap csak úgy, nekiállni. A tészta a gluténmentesség miatt, hiába követtem egy receptet, lutri volt, mert a recept rendes lisztről szólt és ugye itt nagyon fontosak az arányok és az, hogyan viselkedik a liszt. Az első adag nagyon lágy lett, semmit nem tudtam kinyomni a zsírtalanított tepsire, pedig a megadott lisztmennyiségen felül 100 g mandulát is tettem bele. Minden tésztát visszakapargattam a tálba a gépből és liszteztem még, de akkor már csak rizsliszt volt és újra nekiálltam. Ekkor legnagyobb csodálkozásomra működött, gyönyörű kekszeket tudtam gyártani mintegy 15 darabig, ott elfogyott a tészta és újratöltöttem a puskát. Közben a liszt dolgozott és több kekszet nem tudtam gyártani. Kénytelen voltam ismét visszatenni a tésztát és kézzel golyókat formázni.
El lehet képzelni, milyen hangulatban ténykedtem a konyhába, mialatt a gyerekek felfordították a házat, folyamatosan jöttek, hogy: kiborult, nézzem meg hogy füstöl a motor, pisilni-kakilni kell, gyurmázni akarunk, éhesek vagyunk, vegyem le a kisautót a szekrényből. stb. Kicsit rosszul tűröm az ilyen jellegű zaklatásokat, mikor amúgy is el vagyok foglalva, vagy valami épp nem úgy sikerül, ahogy terveztem.
Végül készen lettek a kekszek, megvacsoráztunk, 8 órakor két mesevetítés után mentek aludni én meg végre elrendezhettem a kipróbálásra váró receptjeimet.
Másnap újból fél hétkor keltek, ami szerintem nem túl emberi idő hétvégén. A szobájukba küldtem őket, hogy foglalják el magukat, én meg lustálkodtam mintegy 10 percet, mert ennyi időre sikerült elfoglalniuk magukat. Aztán együtt sütiztünk kakaóztunk, kávéztunk, majd nekiálltunk a takarításnak. Megmutattam nekik a sarokban a pormacskákat és felszólítottam őket, hogy segítsenek a kipusztításukban. Csak korlátozott ováció fogadta az ajánlatomat, Ábel egész aranyos volt, és úgy állt hozzá, ahogy egy anya azt elvárja, de Áron nem is titkolta, hogy nincs ínyére ez a program. Végül is szépen felporszívóztuk közös erővel a fölső szintet, de ennél sokkal tovább nem is jutottunk.
Mikor a boltba akartam elcsalogatni őket, hogy néhány üveg szódavizet hozzunk, ill. sétáljunk egyet a vasárnapi csodaszép napsütésben, kijelentették: "Anya nekünk most dolgunk van, nem érünk rá veled elmenni, golyóznunk kell!". Így hát leültem és megírtam ezt a bejegyzést. Azért a boltbamenést is sikerült abszolválnunk, épp zárás előtt még odaértünk. A boltban kezdődött a huzavona: "Anya veszel nekem nyalókát? Nekem túrórudi kell!- Nem, fiuk, ebéd előtt semmit." Végül kiegyeztünk egy-egy picike csomag gumimaciba, hátha az nem veszi el végképp az étvágyukat. Mondjuk a sültkrumpli mindig beléjük fér, úgyhogy nagyon nem aggódtam. Ezen a hétvégén elég egyhangúra sikerült vennünk az ebédelést, mindkét nap sült krumplit ettek, üresen.
A délután szépen eltelt: játszótér, bevásárlás, vetítés. Este úgy döntöttem, hogy kivételesen nem fekszem le a gyerekekkel, hanem megnézem az M1-en a filmet, aminek 11:30-kor volt vége. Sajnos nem sokat tudtam aludni, mert 1:00 körül ébredt Áron: lázas volt, kakilnia kellett (éjszaka!), szomjas volt, kitakarózott, mindezt úgy adta elő, hogy a kívánságok között 10 - 20 perc szüneteket hagyott. Így aztán 3-ig nem is tudtam visszaaludni. Ábel is felébredt, hívott, hogy fáj a feje, amire én azt hittem, beverte az ágy szélébe. Fél óra múlva kiderült (nem túl gyors a gyerekeim reakcióideje, főleg éjszaka nem), hogy valójában a füle fáj és lázas is. Így aztán jól elszórakoztattak, aludtam össze-vissza vagy négy órát. Másnap reggel, mikor az éjszakát tökéletes nyugalomban töltő Farkasapa keltegettett 5:30-kor, enyhén szólva nem voltam túl lelkes.
