Ábel elkezdett egy hete dadogni. Általában a mondat elején akad el. Elismétli az első szótagot vagy tízszer, míg végül nem mondja el, amit akar, mert elege lesz belőle. Látszik, hogy nagyon bosszantja. Eddig nagyon szépen beszélt, és folyamatosan fejlődött. Apja elmélete szerint látja, hogy a kisebbik, aki még csak nyekeregni tud mindent elér így is. Én nem vagyok benne biztos, hogy ilyen egyszerű a magyarázat. Ismerem Ábelt, sok változás zajlik most az életében. Sokkal agresszívabb, mint korábban bármikor. Eddig kifejezetten szelíd gyerek volt, akkor sem ütött, ha őt püfölték, most meg gyilkolja Áront, ahol éri. Két hete nagyon nyűgös. Minden baj, ha van sapka, ha nincs sapka efektus. Nem tudok úgy tenni, hogy neki tessen. Ez lenne a dackorszak?
Nem tudom, sajnos.
A hugom szerint van olyan, hogy élettani dadogás. Azt is látom, hogy több minden a fejében, mint, amit ki tud mondani és ez is zavarhatja, mert szeretne szépen beszélni, de nem tud és ez elakasztja. Olyan, hogy elkezdi mondani hogy kér vizet, de ebből csak a ké-ké-ké-ké jön ki, kb. 10-15X, aztán nem folytatja, mert belefárad. Ha utána, hogy befejezi megkérdezem, kér-e vizet, akkor lelkesen bólogat. Sokszor utánunk ismételt nehéz szavakat és ügyes volt benne, most meg ez a szörnyű dadogás. Néha komolyan megijeszt. A doki szerint nem szabad foglalkozni vele. Nem is jutna eszembe rászólni, vagy ilyesmi, mégis aggaszt, mert látom, hogy őt is idegesíti, és főleg az, hogy egyik-napról a másikra alakult ki. Nem is hallottam még ilyenről.
Ha valakinek van öttlete, szívesen fogadom. Persze megkérdezhetnék egy-két szakértőt, lehet, hogy meg is teszem, ha nem múlik. Most annyi történt, hogy öt napja nem nézhet egyáltalán tévét. Nem tévézett korlátlanul, csak volt egy nagy kedvenc, amit minden nap megnézett, néha kétszer is. Mást nem nézett, esetleg este híradót, mert az igényelte a család.
Áron nagyon ügyes most. Épp kezd aranyos lenni. Egész nap kotor a szobában, mindenhol feláll és közlekedik a bútorok mentén és néha között is. Nagyon bátor, de már sokkal óvatosabb, mint mikor először felállt. Nagyon erős, masszív kisfiu. Mosolyog, látszik, hogy egy-egy dolgot megért, kinyílt a világra és figyel mindent.
Ha itt vagyok a közelében, akkor semmi baja, egész nap eljátszik, jön-megy. Ha eltűnök, akár csak a konyhába is, akkor vagy kijön értem, és kezdi kirángatni az üvegeimet a szekrényből, vagy megenni a szemeteslapátot. Ha ezt nem, akkor nyűgösködni kezd. Ezt kicsit nehezen viselem. Mert ha itt vagyok szépen elolvasgatok, csakhogy a kosz kezd minket megenni, nem beszélve arról, hogy a férjem egy héten egyszer-kétszer jó ha kap meleg vacsorát. Nem mintha lázadozna, engem zavar. Nem tudok teregetni, vasalni, csak ha alszik Áron. Ez viszont csak három óra egy napból. Kevés.
Ma itt volt a nagypapájuk, nagyon jól érezték magukat együtt. Szeretnek vele lenni és talán ez fordítva is így van. Egész nap hurcolta és szórakoztatta Áront, mikor meg nem, akkor Ábellel autózott. Jobb vele játszania, mert engem valahogy nem inspirálnak az autós történetek, Ábelnek viszont az kell, hogy kitaláljanak neki új helyzeteket, amit el tud játszani az autókkal.
Néhány kép róluk.
Szerencsére egy hét tévézés szüneteltetés után elmúlt a dadogás. Nem tudom, hogy attól volt-e vagy sem, viszont azóta nagyon szépen beszél, sokkal több minden mond, mint eddig. Mintha egy feljebbi lépcsőfokra lépett volna. Örültem neki. Rossz volt látni, ahogy kínlódik.
