A fentebbi címen futó, szenzációs könyvet olvastam el nemrég. Annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta teljesen másként látom a világot. Nem is hittem, hogy egy ilyen témában írt könyv ilyen sok hasznos információval szolgál a világ megértésére nézve.
A könyvtárból kölcsönöztem, mint annyi más jó könyvet, amit az évek során elolvastam. Elsőre beleolvasva azt gondoltam, (még a válogatás fázisában), hogy talán segít, hogy jobban kommunikáljak a férjemmel.
A könyvről sokan írtak már. Található vélemény itt és még sok helyen, amit most nem keresek meg és linkelek be, akit érdekel, úgyis utánanéz.
Az alapvetése az, hogy a nők és a férfiak külön világban élnek, méghozzá azért, mert külön világban nőnek fel, még ha ezt nehéz elhinnünk, akkor is így van.
Sok kísérlet leírása szerepel a könyvben. A kedvencem az, mikor 12-26 éves lányokat fiukat vizsgáltak a saját korosztályuk között. A kísérlet lényege, hogy megkértek két kisiskolás kislányt ( azt hiszem másodikosak voltak, és egyébként barátok), hogy üljenek le egy szobába és beszéljgessenek komoly dolgokról. Ugyanzet kérték két kisfiutól is, majd mindenféle korosztályban is elvégezték a kísérletet. Az eredmény: a kislányok ültek, egymással szemben és meghitten beszélgettek. Több témát megtárgyaltak, amik főleg a barátságról, kapcsolatokról szóltak. Mindvégig bíztatták egymást a beszédre, megjegyzésekkel, felkiáltásokkal, és végig szemkontaktusban maradtak. A kisfiuk nehezen viselték a bezártságot, állandóan izegtek-mozogtak, felugráltak. Nem tudtak miről beszélgetni, inkább próbáltak rosszalkodni, ellenálni a felkérésnek, hogy beszélgessenek és cukkolták egymást. Nagyon sok témát érintettek egy-két mondat erejéig, valójában nem tudtak miről beszélni, arról beszéltek, mit csinálnának, ha nem kellene itt ülniük (bicajozás, foci). Egymás mellett ültek, de nem néztek egymásra szinte soha, kínosan kerülték a szemkontatktust. Az idősebb korosztályban végzett kísérlet teljesen hasonló eredményeket mutatott, annyi különbséggel, hogy az idősebb fiuk, férfiak nem ugráltak, hanem szinte merev pózokat vettek fel, szintén a zavar jeleként értelmezve, párhuzamosan ültek egymással és ugyanúgy kerülték a szemkontaktust. A nők pedig mindig kapcsolatokról beszélgettek, bíztatták egymást és kifejezték a barátságukat egymás iránt a testbeszédükkel is.
Ez a kísérlet azt hivatott bizonyítani sok egyéb mellett, hogy a másodikos lányok sokkal közelebbi kapcsolatot mutatnak a 27 éves lányokkal, mint a korosztályuk fiu tagjaival.
A szerző állítása szerint a nők és férfiak kommunikációját egész más alapelvek vezérlik. A nők a beszédet arra használják, hogy kapcsolatokat építsenek, megerősítsék a barátságot, kifejezzék a közeledésüket és az összetartozást. A férfiakat ezzel szemben a versengés elve vezérli, ez határozza meg a kommunkiációjukat is. Ez nem újkeletű gondolat, de valahogy eddig nem láttam ilyen szemmel a kommunkiciót. Azt tudtam, hogy férfiak és nők sokszor elbeszélnek egymás mellett, de nem gondoltam, hogy ennyire másként látják a dolgokat.
Mikor a férjemnek próbáltam összefoglalni a könyv tartalmát, bár akkor még csak az elején tartottam, mikor említettem, hogy a férfiak vezérlő elve a versengés, akkor közbeszólt és azt mondta: " Ez természetetes! A legfontosabb, hogy jobb legyél, mint a másik!" Nagyon meglepett amit mondott. Eddig egyszerűen nem is jutott eszembe, hogy ő is ilyen, hogy verseng. Az igaz, hogy neki nagyon jó beszélőkéje van és a társaságban sokszor ő a középpont, mert nagyon vicceseket tud mondani, de azt nem tudtam, hogy ő ezt tudatosan teszi, vagy, hogy erre törekszik is.
A legviccesebb az volt, hogy a kisfiuk és kislányok beszélgetéseit megmutatták különböző nemű embereknek, hogy véleményezzék. A nők el voltak ájulva, hogy milyen aranyos kislányok is ezek, hogy igyekeznek, mennyire komolyak és szófogadóak, a kisfiukat viszont bosszantónak találták és szinte rászóltak volna, hogy üljenek már nyugton, sokkal kevésbé tolerálták. A férfi véleményezők ezzel szemben a kislányokat szenteskedőnek és megjátszósnak találták, a kisfiuknál meg ujjongtak, hogy milyen életrevaló, helyes két kölyök. Na erre varrjunk gombot!
Ezzel kapcsolatban rögtön elgondolkodtam, hogy hogyan is nevelem az én két kisfiamat! Ha ebben a cudar férfivilágban kell megállniuk a helyüket, hiába súlykolom én, hogy kedvesnek és toleránsnak kell lenni a másikkal, nem szabad elevenni senki játékát, simogatni szabad, nem püfölni (egyébként fura, hogy annyira meglátszik rajtuk hogy fiuk, már most, babakorukban is, hogy elképesztő). Ezek lányos tulajdonságok, nekem bejönnek, de nem biztos, hogy ilyeneknek kell lenniük a fiaimnak. Persze, lehet, hogy a többit majd eltanulják az apjuktól, ő néha elég antiszociális.
Sokszor előfordult, hogy én csak nyavalyogni akartam valami miatt, ami nekem kellemetlen, és ő rögtön előált három megoldással. Erősen súlykolt, hogy gyerünk oldjam meg, ezzel viszont felbosszantott, mert ha meg akartam volna oldani, akkor nem beszélem meg vele, hanem megcsinálom, neki csak panaszkodni akartam. Hát, ez a férfiak számára érthetetlen, és nem csak azért, mert ők megoldásokat keresnek rögtön, hanem azért is, mert a panaszkodás náluk nem alternatíva. Ők nem szokták egymásnak kiönteni a szívüket.
Sokszor előfordult az is, hogy nem találtunk valamit, és én már rég megkérdeztem volna valakit, míg ő nem. A segítség elfogadása számukra felér a vereséggel, inkább küzdenek egyedül. Nem jól viselik azt sem, ha elmondjuk, mi nők, hogyan is kellett volna csinálni és még büszkék is vagyunk, hogy nekünk lett igazunk. Rájöttem, hogy a szüleim házassága is azért volt olyan rossz, mert anyukám mindig okosabbnak bizonyult, és ez aláásta apukám önbecsülését. Ezért levontam a következtetést: nem baj, ha nem flottul mennek a dolgok, fontos, hogy ne szégyenítsem meg a férjemet soha azzal, hogy én jobban tudom, és orra alá dörgöljem, hogy ugye én megmontam, mert lehet, hogy az rövid távon diadal, de hosszú távon biztosan eltávolítja tőlem. És fontosabb, hogy az összhang meglegyen közöttünk, mint az, hogy néhány esetben bizonyítsam, nekem van igazam.
Talán jobban megértem, a könyv olvasása után, hogy néhány beszélgetésünk miért olyan, amilyen. A férfiak szeretnek tényekkel, statisztikai adatokkal, kimutatásokkal operálni a beszélgetéseik során, míg a nőknek a számok nem sokat mondanak. Ők arra érzékenyek, ki hogyan viselkedik, miért ilyen vagy olyan, alapvetően a kapcsolatok, nem a tények érdeklik. Ezért olyan másoka témák, amiket nők és férfiak megbeszélnek. A nők szeretnek egymásnak panaszkodni, valahogy ezzel is azt fejezik ki, nekem se jobb, olyan vagyok, mint te. Az én társalgásomban mindenképp felfedezhetők ezek a jegyek. Ha a férfiak szót ejtenek a kapcsolataikról, akkor is tényszerűek, nem fetrengenek az önsajnálatban és nem panaszkodnak egymásnak. Sokszor éreztem a kapcsolatunk elején nehéznek a férjemmel való beszélgetést. Valahogy mindig úgy éreztem, félbeszakít és elkezd mesélni valami teljesen mást, ami engem talán nem is érdekel annyira, és én nem tudom elmondani azt a fontos dolgot, amit szerettem volna. Később aztán inkább bele se kezdtem, de elmondtam neki, hogy úgy érzem, az nem érdekli, ami velem van, ő meg értetlenkedett. A férfiak evidensnek veszik, hogy ha valaki akar valamit, azt elmondja. Mert náluk így van. Ha valaki szót kér, azt határozottan kell kérnie, és megkapja. Ugyanezt az elvet érvényesítik velünk szemben is, elvárják, hogy ne hímeljünk-hámoljunk, hanem vágjunk bele határozottan. Néhány nő, többek között én sem, képes erre, ezért általában férfi társaságban elveszettnek érzem magam. Igazából ez nem lenézés részükről, hanem épp a tisztelet jele, ugyanúgy kezelnek, mint férfi társaikat. Mi is sokszor beszélgetünk olyan dolgokról, amikről nekem fogalmam sincs, kialakult véleményem sincs. Meghallgatom Krisztián előadását, amelyben elég sok statisztikai adat szerepel, aminek a korrektségéről meg se tudok győződni, úgyhogy elfogadom kész véleményként az övét. Nem vitatkozom, mert nem tudok. Néha gondoltam rá, hogy utánanézek, miről beszél, de annyira egyik téma se érdekel, hogy ezzel töltsem az időmet.
Azt is megállapítja a könyv, számtalan kíséret eredményét összefoglalva, hogy vegyes társalgási csoportokban a nők alkalmazkodnak a férfiak témáihoz és nem fordítva. Ha a nők egymás között fogyókúráról, gyerekekről, férjekről beszélnek, a férfiak meg egymás közt munkáról, pénzről, autókról, sportról, ételekről, mikor közösen beszélgetnek inkább munkáról, ételekről folyik a társalgás. Nem mondom, a férfiak is kötnek kompromisszumot, de azért lássuk be, saját tapasztalat alapján is az a helyzet, hogy mi nők alkalmazkodunk és ejtjük azokat a témákat, amikről szívesen beszélünk. A nők általában nyílvános helyzetnek élik meg, ha férfiak is jelen vannak a tásaságban, míg ha csak nőkkel vannak, otthonosabban érzik magukat és beszédesebbek.
Mindig vannak kivételek, de általánosságban nagyon igaznak találtam a saját tapasztalataim alapján a könyv állításait és a kísérletek is meggyőzőek voltak.
Azoknak, akiket érdekel a téma, mindenképp ajánom elolvasásra a fentebb említett könyvet. Az írónő stílusát is nagyon jónak találtam. Korrekt, nem részrehajló, nem mond értékítéletet, pontosan fogalmaz, kellően tudományos és olvasmányos.
