Az újságpapírból hajtogatható kard ötletét innen vettem. Iratkozzatok fel a hírlevélre, mert hetente nagyon sok hasznos linket kaphattok. Én már többször, a fiuk körében sikerrel alkalmaztam az ötleteit.
Ez az újságpapírból hajtogatott fakard sok örömet szerzett Ábelnek. Ő nem volt pénteken oviban, mert fájt a füle, így ketten játszottunk itthon.
Mostanában egyik kedvence Hófehérke és a hét törpe meséje. Ezt meséltem neki hazafelé az úton, aztán itthon kérte, hogy játszuk is el. Én voltam természetesen Hófehérke, ő alakította a gonosz boszorkányt és a törpéket, de még a deli herceget is. Nagyon aranyos volt. Mikor a gonosz mostohámként elzavart, és én megkérdeztem sírós hangon, hogy hová is mehetnék, akkor elmondta, hogy itt-ott jobbra kell fordulni, a rókaszobornál pedig balra (milyen rókaszobor? - errő bővebb felvilágosítással nem szolgált) és odaérsz a tisztásra a törpék házához. Szóval elég könnyen odataláltam, végigjátszottam a szerepem, majd mikor a gonosz boszorkány öregasszony képében kellett, hogy megjelenjen, akkor Ábel úgy döntött, hogy a legöregebb törp itthon marad velem, nehogy elfelejtsem, hogy nem szabad szóbaállnom senkivel.
Egyszerűen imádnivaló volt. Láttam rajta, hogy küzd benne az, hogy a történetet számomra kíméletesebbé tegye, ill. hogy azért hű maradjon a meséhez.
A kard elkészülte után azt játszottuk, hogy én vagyok a királylány, akit elrabolt a sárkány, meg persze a sárkány is én voltam, ő meg most kizárólag a hős lovagot játszotta. Háromszor úgy elverte a sárkányt, hogy az visítva menekült, és közben a papírhusáng által okozott sebeit nyalogatta. Nagyon elpáholt, azt meg kell hagyni. Olyan vehemenciával küzdött, amit amúgy nem láttam rajta más játék során, csak ilyen küzdelmes-bírkózós játékokban. Iszonyúan motiválja, hogy neki kell a legerősebbnek lenni. Mindenben első akar lenni és nagyon fusztrálja, ha nem úgy alakul. Szerintem ezzel lesz még bajunk.
A kardot nagyon szerette, másnap, 6:30-kor, mikor jött lefelé a lépcsőn, már az oldalára volt kötve (mert persze azt is meg kellett oldani: egy gumit kötöttem a derekára és ebbe dugta bele a kardot).
Mióta ilyen szép színesek a kockái, bonyolult statikájú épületeket és tornyokat épít, amit semmi áron nem szabad arrébb mozdítani, így napokig kerülgetjük a nappali padlóján az építményeit. De nem bánjuk, mert eddig az építés egy kicsit sem érdekelte, örülünk, hogy most rákapott az ízére.
Nemrég az IKEÁ-ból tértünk haza két családtaggal. Bolhával és Tejföllel. Azóta minden este a rituálé részei. Ha a cicát felhúzom a kezemre, Áron úgy dédelgeti, ölébe veszi, beszél hozzá, mint egy igazi cicához. Bolha meg igazi karakter, tényleg aranyos és Ábel hálótársa lett. Egy pár napig mindenhova velünk jöttek: sétálni a parkba, ahol Bolha kiszagolta a mókusok nyomait, Tejföl meg felmászott a fára, ahonnan nem tudott lejönni (Farkasapa előadásában) és tettek egy nagy túrát velünk az Ingó Kövekhez, Sukoróra, ahol az őszi erdő és a finom levegő áldásos hatásait velünk együtt élvezték, igaz, akkor csak a hátizsákból kikandikálva.
Képek később, mert most nem találom őket.
Itt épp Farkasapa azt mondja, hogy ha le merem fényképezni és felrakom a blogra, akkor nagyon kikapok, de mint látható, nem félek.
Az alábbi képek a mikulásos szerepjáték keretében készültek. Vasárnap egy barátnőmnél voltunk néhány másik családdal együtt, hogy személyesen is találkozzanak a gyerekek a Mikulással. Ez a barátnőm minden évben megoldja, hogy hozzájuk személyesen is eljöjjön. Szerez ruhát, botot, embert - mindig. Nagyon várták már a fiuk. Áron annyira elemében volt, mikor megjött a Mikulás, hogy nem győztük csendesíteni, hogy a Mikulás is szóhoz jusson. Bemutatta neki a gyerekeket, magát, aztán folyt belőle a szó. Mi pukkadoztunk a nevetéstől, mert nagyon aranyos volt. Azt hittük, tartani fog tőle kicsit, de nem, sőt..
Aztán hétközben otthon elismételtük a Mikulás szerepét a képen látható eszközök segítségével. Nagyon élvezték a fiuk.
