Amikor először beszéltem telefonon egy ismerősömmel, és elmondtam, hogy kórházban vagyok, megkérdezte, kivel? Hát most kivételesen saját magammal. Nehezen tudták mások is és én is magamról elképzelni, hogy valami betegség kiüssön, mert évek hosszú sora alatt soha, semmi bajom nem volt, orvosnál is csak ritkán jártam, kórházban meg soha nem voltam. Most mégis ez történt, mármint, hogy leestem a lábamról és kórházba kerültem. Az ok elég banálisnak mondható, akár még viccesnek is nevezném, ha lenne kedvem rajta nevetni.
Szóval két-három héttel ezelőtt, mivel szalmaözvegy voltam, gondoltam kihasználom az esti szabadidőt, és jógázok, tornázok. Néhány légzőgyakorlat után két kundalíni jóga gyakorlatot akartam kipróbálni. Az előírt egy perc helyett kb. 10 másodpercig tartottam ki a gyakorlatokat, tűzlégzéssel, mert ez volt az utasítás, tényleg csak a tapasztalatszerzés céljából. A gyakorlat végén felállva érzetem, hogy kicsit bizonytalanul megyek, mintha szédelegnék, ill. zúgnak a füleim. Gondoltam, ezt biztos ennek a nagyon hatásos gyakorlatnak köszönthető, és felmentem aludni. Az éjszaka folyamán többször felébredtem és éreztem, hogy szédelgek, ill. a füleim, mintha bedugultak, megsüketültek volna, de bíztam benne, hogy reggelre kutya bajom lesz és próbáltam trenírozni magam, hogy minden ok, semmi gond. Próbáltam nem gondolni a mellkasomat szorító pánikra, amit csak annak tulajdonítottam, hogy tök egyedül vagyok a gyerekekkel. Reggel alig bírtam áttántorogni a gyerekekhez, őrült módon forgott velem a szoba és tök süket voltam a bal fülemre. A férjem telefonos, nem kicsit agresszív tanácsára (azért volt dühös, mert nyomattam a "biztos elmúlik" témát) hívtam a mentőket és miután a babysitter ideért, a mentő is itt volt értem.
A mentős, aki ugyanaz volt, aki az epegörcsömet is ellátta a múltkor, és aki a mútkor azt kérdezte, jó-e a "cucc" amit adott. A mentőben megnyugtatott, hogy a legrosszabb, hogy valami vérzés lépett fel, most még csak a hallóideget érte el, de lehet, hogy nemsoká a látóidegemet is érinti. Elképzelhető, milyen hangulatban értem oda Ferhérvárr a kórházba. Ott úgy kezeltek már a legelejétől, mint egy fölösleges púpot, akit most nekik kell istápolniuk, betoltak egy sarokba, miután megmérték a vérnyomásom, csináltak egy EKG-t, és kikérdeztek újra. A mentősök nem köszöntek el (pedig ez olyan emberi lett volna, abban az embertelen környezetben), és ágyat se nagyon akartak adni, biztos túl fiatal voltam, hogy komoly bajom legyen, de aztán a sarokban megkaptam a fekhelyem és nyugton hagytak vagy egy óráig. Közben izgultam a vérzés miatt, de a következő vizsgálat a sürgősségi orvos után a CT volt, ami megnyugtatott, bár az eredményt csak délre sikerült kiértékelni, addig akár lehetett volna vérzésem is. Röviden: fülészeti vizsgálat, neurológiai vizsgálat, audiológia. Egyiket sem tudtam abszolválni többszörös hányás nélkül, össze-vissza kevertem az osztályok vestálait, mert mindehol ki kellett cserélnem a nálam lévő összehányottat egy újjal. A fülészeten mindenki szeme láttára, a váróban hánytam össze magam, úgy, hogy közvetlen a vesetálamra látott egy helyes fiatal srác. Asszem nem kell ecsetelnem, hogy nézett rám, nem mintha akkori állapotomban ez érdekelt volna, de maradandó élmény volt.. A fülész a garatvizsgálatot háromszor is elvégezte, mert furcsak volt neki, hogy ahogy a garatomat ütögeti a nyelvlapoccal, nem öklendezem, " maga nem afféle bokákolós típus, ugye", alapállapotomban tényleg nem vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, felnőtt koromban hányszor hánytam.
Szóval a végére egy neurológiai beutalás lett az eredmény, kivizsgálás céljából.
Az a sok beteg, elkeseredett ember, akiket a várókban, osztályokon láttam, teljesen megrémített. A tudat, hogy most már én is közéjük tartozom, hogy valami bajom, van, nem tudják, mi az, és fogalmuk sincs, hogyan is kezeljenek, kétségbe ejtett. Imádkoztam és próbáltam tartani magam. Közben sokan bejöttek, telefonáltak, a kollégáim, barátaim közül, tudtam, hogy velem vannak, sajnálnak, aggódnak, ez sokat segített.
Nyolc napot feküdtem bent. Pihenésnek jó volt, ha nem lettem volna olyan cefettül, még élveztem volna. Aggódtam a gyerekeimért, Krisztiánért, hogy mi lesz velük egyedül itthon, magamért, hogy ha fogalmuk sincs mi bajom, hogy fognak meggyógyítani és még számtalan más dologért. De mint tudjuk, az aggódás nem sokat segít. Az első naptól kaptam értágító infúziókat, vérhígítót és hányinger csillapítót (azt szerencsére nem sokáig). Másnap egy fokkal jobban voltam, és a szobatársaim, akiknek hűledeztem, mikor a tükörbe néztem, hogy "uramisten, de rémesen nézek ki" bíztattak, "ma tök jól nézel ki, láttad volna magad tegnap". Aztán a javulás útjára léptem, bár kétlem, hogy a kezelésnek köszönhetően.
A diagnózis, amit a nyolcadik nap reggelén sem sikerült bizonyítani (főleg, hogy ez lett volna kardinális vizsgálat, amit első nap kellett volna megcsinálni, hogy bizonyítani lehessen a diagnózist), az volt, hogy valószínűleg egy trombus került a fül artériámba és ez okozta a tüneteimet. Olyan gyógyszereket kell szednem hosszú távon, amilyeneket egy hatvanév feletti beteg szed, aki a szklerotikus erei miatt szédül. Mindegy, szedem, csak olyan mellékhatásai vannak, hogy szorít a mellkasom, fáj a gyomrom, erre külön adtak egy gyomorvédőt, a szorongásra szorongásoldót. Szóval egyik gyógyszer mellékhatását nyomjuk el egy másik gyógyszerrel.
Az ember egy ilyen esemény kapcsán sokmindent átgondol. Nem élek túlságosan egészséges életet, nem mozgok eleget, de igyekszem. Büszke is vagyok rá, hogy egész nyáron, bár nehéz volt, elmentem futni, és ez az egész azért történt, mert este tízkor még nekiálltam hasizmozni és jógázni. Mégis mit csináljak akkor?
A tromusképződés okait vizsgálták, de semmi konkrét eredményre nem jutottak. Az én koromban lévő nőknél egyik lehetséges ok, a fogamzásgátló, természetesen ennek a szedését abbahagytam, ahogy az orvosom közölete, a lehetséges diagnózist, mondjuk nem ő kérte, csak magamtól gondoltam, hogy abbahagyom.
Már két hete itthon vagyok. Olyan idegennek éreztem mindent (szinte elcsodálkoztam, hogy nekem van két gyerekem, akikkel valamikor teljesen jól elvoltam, úgy éreztem, ez nem is az én életem), mikor első nap hazjöttem. Furcsa, mit tud tenni egy hetes kórházi kezelés az emberrel. Azóta sokkal jobban megértem azokat, akik félnek, ha valami egészségügyi bajuk akad, akik félnek, ha fáj valamilyük és nem tudják mi bajuk. Anyukám is ilyen, azóta jobban megértem az őt, hogy miért pánikol, ha valami baja van, miért nem szeret metrózni, miért fél, hogy bármikor történhet vele valami. Azóta én is félek. Néha attól tartok, összeesem, vagy megfulladok, vagy valami rossz történik velem. Nem tudom, miért van bennem ez, talán az események utóhatása. Próbálom összeszedni magam és nem foglalkozni ilyen negatív gondolatokkal, de nem egyszerű. Nem hallok jól, sajnos a bal fülem süket maradt, legalább is a beszédértés tartományában. Bár visszajött sok a kezdetekhez képest, azért nehezebben értem meg egy nagyobb társaságban, hogy nekem mit mondanak, ill. ha Krisztián annál a fülemnél beszél, akkor folyton vissza kell kérdeznem, mert hallom, hogy valamit mond, de nem értem mit.
Ezzel meg tudok barátkozni, meg az állandó fülzúgással is, ami maradt, csak azzal nem könnyen, hogy úgy érezzem magam, mint egy elhasználódott öreg ember, akinek rosszak a laborértékei, süket, és értágító gyógyszert szed, pl. Cavinton Forte-t. Nem tudom most, hogy mit tehetnék, hogy ne így legyen.
Szabad-e tornáznom? Előfordulhat -e újra? A gyógyszerek mellékhatásai ellen mit tehetnék? Muszáj szedenem mindent, amit felírtak?
Ezeket a kérdéseket csak magamnak és az internetnek tehetem fel, mert korrekt orvossal az egész procedúra során nem találkoztam. Az ismerősi körömben többen segítettek közelebb jutni a megoldáshoz, mint a kórházban. Nem hibáztatom az orvost, azért mert nem tudja, mi bajom, de amit tud is, úgy közli, hogy napokat kell várnom, kuncsorognom, hogy elmondja. Amikor kiegendtek, egész nap nem találkoztam vele, nem jött be a szobámba, én kétszer üzentem neki a nővérekkel, egyszer próbáltam megszólítani a folyósón, de rám se hederített. Ettől érzi az ember magát kiszolgáltatottnak egy kórházi kezelés során, hogy munkadarabként kezelik, nem emberi lényként. Persze ez erős megfogalmazás, de ott feküdni és várni, hogy mit döntenek rólam, amit tulajdonképpen el sem akarnak mondani, nagyon erőtpróbáló.
Szóval most már tulajdonképpen jól vagyok, visszanyertem az erőmet, csak azt a fajta biztonságérzetemet nem, hogy velem semmi baj nem történhet. Persze ez eddig is illúzió volt, de bíztam benne, hogy engem leütni sem lehet, én egy vas lady vagyok. Hát most valahogy ezt nem érzem.
