Már régen szerettem volna leírni és közzétenni. Természetesen sokaknak elmeséltem, akkor frissiben és azóta is számtalanszor, de eddig nem írtam le. Naplóba való sztori, de talán így is megmarad az örök emlékezetnek. Na nem mintha elfelejthetném.
Az első gyerekem, Ábel, császármetszéssel jött a világra, mert farfekvéses volt. Én az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy megfordul és szülhetek és sokat dumáltam neki, kértem, hogy forduljon meg. De nem. Később persze kiderült, hogy a köldökzsinór fogta vissza. Éreztem is többször, hogy próbál fordulni, néha mintha sikerült volna, aztán reggel ugyanúgy éreztem a pocakomban. A császármetszés szörnyű volt. Bár beindult a szülés, keveset vajúdtam is és szépen tágultam, délben megcsászároztak. A férjemtől és az újszülött babámtól elszakítva, az őrzőben feküdtem hosszú órákon át, mozdulatlanul és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy anya vagyok, hogy megszületett a kisbabám, akire olyan régóta várok és még csak egy pillantást se vethetek rá. Szörnyű volt, sajnáltam magam és a babám és alig vártam a reggelt, ami nagyon lassan jött el és én egy kicsit sem tudtam aludni.
Aztán másnap megláthattam, de kérdeztem, hogy biztos ez -e az én gyerekem, mert olyan kis csúnya. Az idő múltával aztán megszépült, de nem tudtam szoptatni (nem is akart, nem is volt tejem), depressziós voltam az első három hónapban nagyon és alig találtam magamra.
A második babánál nem is akartam választott orvost, de a 20 hét tájékán bepánikoltam. Ő ugyan befordult időben, de amikor kezdtem utánajárni, hogy melyik orvos vállalna el így a terhesség fele után méghozzá úgy, hogy szülni szeretnék a császár után, hát sok akadályba ütköztem. Végül a János kórház egy orvosa, Dr. Szentkirályi Zoltán vállalt el. Elkezdtünk hozzá járni a magánrendelésre és nagyon kedves volt, bár állandóan fáradt. Hangoztattam, hogy mindenképpen szülni szeretnék, amit ő támogatott, azt mondta csak, hogy ha fáj a hegg közben, akkor császár lesz a vége.
Januárt 12.-én már eléggé eluntam, hogy terhes vagyok és nagyon "terhes" volt már ez az állapot, így elmentünk Ábellel egy motoros sétára, ami azt jelentette, hogy nagyon kellett sietnem, ha utol akartam érni a kisfiamat. Akkor már régen nem indultunk el a kismotorral, mert nem bírtam utána futni.
12.-e éjszaka sokszor felébredtem, hogy nem vagyok túl jól, aztán 13.-án 4 körül éreztem, hogy fáj a hasam és vécéznem kell. A múltkor is így kezdődött és ugyanígy reggel, csak akkor kicsit később. Szóval figyelni kezdtem és aztán 5 körül felébresztettem a férjemet hogy olyan 10 perces fájásaim vannak. Gondolom az izgalom meg minden miatt aztán 2 percesek lettek, de maga a fájdalom nem volt túl erős. Hívtuk a mentőket, mert Ábelt nem hagyhattuk egyedül itthon és még túl korán volt, hogy a szomszédokat ébresszük. Ők válalták Ábel felügyeletét, amíg mi a kórházban vagyunk, ill. apósom indult volna el otthonról (Csepel), ha szólunk.
Engem elvitt a mentő, hamar odaértünk és a mentős biztatott, hogy ebből délutánra lesz gyerek, mert ő úgy látja, még nem kaparom a falat.
Pont az én dokim ügyelt éjjel, úgyhogy ő fogadott. Sajnos csak egy újnyira voltam tág reggel 7 órakkor, így azt mondta, hogy várjunk, ő 9 körül megvizsgál, ha "berobban" a szülés, marad, ha nem, hazamegy, majd szólnak, ha alakul valami. Hát, egy kicsit elkeserített, mert gyakran, 3 percenként jönnek a fájások, de tényleg nem túl erősek. Mint egy kiadós hasmenés előtti hasgörcs, ami kb. fél percig tart. Vártam, de 9-kor még mindig csak egy újnyi volt a tágulás. Nem is vajúdhattam a szülőszobán, mert azt mondták, nem olyan sürgős, leküldtek az osztályra. Krisztián közben beért, miután Ábel sorsát elrendezte itthon. Apukája is odaért.
Az osztályon érdekes volt, mert a kismamák ott ültek és szoptatták a babáikat én meg csendben szenvedtem, az ágyban fekve. Az orvos rábízott, mielőtt leküldött az osztályra, egy ügyeletes szülésznőre, Ildikóra, hogy majd menjek fel délben, ő megnéz és szól a dokinak, ha kell. 11 körül érzetem, hogy szivárogni kezd a magzatvíz és már egy ideje nagyon intenzív fájásaim voltak. Gyakorlatilag szembecsukva szenvedtem. Krisztián el is ment a munkahelyére, lévén, hogy nem fog kipottyanni a baba, és hiába nézte a szenvedésem, csak a kezét szorongattam csendben. 11.30-kor felvánszorogtam a szülészetre, de akkor már érzéseim szerint nagyon fájt. A doki azt mondta, mikor elment, hogy ezek csak jósló fájások, mondtam, hogy ha ezek csak jóslók és biztos nem bírom ki az igaziakat.
Szóval a szülésznő szerint, mikor megvizsgált "berobbant" a szülés, mert már 2 ujjnyira voltam kitágulva. Én nem voltam túl bizakodó, mert hiszen az csak egy ujjnyival több, mint korábban, de ő biztatott, hogy hamar fog ez menni. Telefonált is a dokinak. Kb. fél óra telhetett el, megjött Krisztián, a szülőszobában feküdtem a szülőágyon és masszívan szenvedtem. Elég fáradt is voltam, mert hajnal óta nem aludtam és nem is ettem semmit. Inni valahogy nem bírtam. Elég sűrűn, olyan 2 percenként jöttek a fájások és intenzívek voltak, már se beszélgetni, semmit nem tudtam, csak szenvedtem, közben meg pihentem.
A doki megérkezése után, valahogy elvesztettem az időérzékemet. Csak befelé és a fájdalomra tudtam figyelni. Krisztián kezét szorítottam és mindenkinek mondtam, hogy császárt akarok, mert én ezt egy percig se bírom tovább. Közben bekötötték az infúziót és a doki burkot repesztett, ami fájt, eleve, ahogy hozzámért fájt, vagy lehet, hogy épp fájásom volt. Krisztián egész végig biztatott, hogy ügyes vagyok, jól csinálom és semmi baj, de én kétségbe voltam esve belül és azt gondoltam, ebbe most belehalok, mert iszonyú és senki nem érti körülöttem.
A vajúdás széken, labdán, vízben mind elmaradt. Örültem, hogy fekhetek és nem is bírtam volna lemászni a szülőágyról. Biztosan van, aki máshogy éli át, de nekem olyan intenzív fájásaim voltak (mondjuk hamar meg is lett Áron) , hogy semmi mást nem tudtam csinálni, mint szenvedni. Valahogy azt éreztem, hogy soha nem lesz vége és bennem marad ez a baba, mert én nem tudom megszülni. Ilyen gátló gondolatok hatására csoda, hogy nem állt le a szülés. Mikor megéreztem a toló fájásokat, akkor már biztosabb voltam a dolgomban, hogy megszülöm, már nincs visszaút. Össze is szedtem magam, bár ez kívülről nem látszott, mert a szememet már nem tudtam kinyitni egy ideje, csak szorítottam Krisztián kezét, karját.
Aztán érzetem, ahogy jön le a baba és mondták is. Egyszer szóltak, hogy szorítsam össze fülem-farkam és nyomjak teljes erőből ha jön a fájás. Tartották a lábam, azt hiszem, és nyomtam teljes erőből. Aztán egyszer csak kérték, hogy fordulja oldalra, de nem tudtam megmozdulni egyedül, mondtam, hogy nem bírok, segítettek és otthagytak és azt éreztem sok időre, de Krisztián szerint pár perc volt. A baba rosszul fordult és azért vártak, hátha korrigál. De sajna nem (persze ezt csak utána konstatáltuk). Amikor a fejecske kint volt, szólt a szülésznő, hogy megérinthetem. Olyan sokan beszámoltak, hogy milyen jó érzés volt, én nem érzetem semmit, csak hogy jöjjön már ki, és alig bírtam a kezem felemelni, hogy megérintsem. A fájdalom teljesen leamortizált.
Aztán asszem két tolásra kint volt a teljes test és figyeltem, sír-e. Nyöszörgött, mintha tőlem tanulta volna a szülés közben, ugyanolyan hangokat adott ki. De nem volt lila, csak a fején lett egy haematoma. 1.20-kor született meg Áron, 3500 grammal és 55 cm-vel. Rózsaszínbe öltöztették, mert a tanulólány azt hitte, lány. Nagy haja volt, és nem tudták megfürdetni, aminek én örültem, mert épp elvették a vizet.
Mikor a pocakomra tették Krisztián sírt én meg végre feléledtem. A placenta megszületését nem éreztem. Teljesen fáradt voltam, simogattam Áront és vártuk az altatóorvost, hogy a betapintáshoz elaltassanak.
Kellemes alvásba merültem, amit én hosszúnak érzetem, de az ébredés borzasztó volt. Iszonyú fájdalomra ébredtem, és arra, hogy három orvos épp kibelez, vagy ilyesmi. Kiderült, hogy a baba rossz forgása miatt, felszakadt a hüvelyem a boltozatig, ezért varrni kell. Az altató orvosok sajnos elhúztak 5 perc után, én meg ahogy kell, fel is ébredtem. A dokinak se volt könnyű dolga, mert nehéz volt így varrnia, hogy közben teljes erőmből szűköltem és húztam össze az alsó felem, mert rettenetesen fájt. Állandóan kérdezgettem a dokit, hogy ugye, már készen van, mondja, hogy mindjárt kész. Közben Krisztián karjában tartotta Áront és dumált neki, ill. sajnált engem, felváltva. Mikor túl voltunk mindezeken tényleg együtt hagytak minket a babával legalább másfél órára, az nagyon jó volt. Próbáltam szoptatni, fényképezkedtünk, felhívtunk néhány családtagot és csodáltuk a kisfiunkat. Ez pótolhatatlan élmény, nagyon sajnálom, hogy Ábellel ezt nem élhettük át. Én nagyon fáradt voltam, szinte aludtam, nem is volt erőm tartani sokáig Áront. Mikor visszajött a szülésznő, szerettem volna lezuhanyozni, ő segített volna, de ahogy felemelkedtem, vissza is hanyatlottam, mert elsötétült előttem minden. Aztán zuhany nélkül kellett tolószékben levinniük az osztályra, a korábban már elfoglalt ágyamba. A szobatársnők nagyon aranyosak voltak, látszott, hogy örülnek nekem és tudják, mit éltem át. A fejem szörnyen nézett ki, bár akkor még nem láttam, csak néhány óra múlva, mikor a nővér segítségével sikerült kitámolyognom a vécére. Be volt vérezve a szemem és szám körül, fel volt puffadva az arcom és igen sápadt voltam. Az osztályon felhívtam még néhány családtagot, megírtam a szokásos sms-eket. Próbáltam felkellni és elmenni Áronért, de sajnos ahogy felálltam elsötétült minden és alig bírtam visszakúszni az ágyamba. Régen, mikor hallottam szüléstörténeteket, mindig azt gondoltam, hogy lehet ilyen gyenge akaratú valaki, hogy nem megy félholtan is a gyerekéért, én biztosan erős leszek, nem fogok kipurcanni. Hát, de, sajnos, és nem tehettem semmit. Egyszerűen nem volt hozzá erőm. Még soha életemben nem történt velem ilyesmi és ilyen nagy fájdalmat sem éltem át.
Aztán lassan begyógyultak a sebek, összeszoktunk Áronnal, bár a kórházi tartózkodás is megérne egy bejegyzést.
