Csicsóka ropogós

Ritkaság itt Martonvásáron a csicsóka. Elég horror áron, de egyszer találtam a hely CBA-ban, így rögtön lecsaptam rá. Tudom, hogy nem egy úri növény, de én nagyon szeretem, egész évben megenném, ha lehetne kapni.
Rösztiként készítettem el, remélem jól tudom, hogy ez a neve, vagy akármi más, ki hogy ismeri.
Hozzávalók:
1 kg csicsóka
1 tojás
só, bors
pici olaj
liszt, amennyit felvesz

Mivel ez "ahány ház, annyi szokás" étel, leírom, hogy mi hogy szoktuk készíteni krumpliból, így készült most is, csak a krumplihoz nagyon hasonló csicsókából.

Miután lereszeltem, és besóztam a krumplit /csicsókát, kiszorítom a levét. Sokszor még konyharuhába is betekerjük (tönkretéve egy örök életre így az adott konyharuhát) és teljesen száraz állapotában hozzáütünk egy tojást. Annyi lisztet adunk hozzá, amennyit felvesz (így szárazon ez nem sok), őrlünk rá borsot, két evőkanál olajat adunk még hozzá és picit pihentetjük.
Van nekünk egy kontakt grill nevű gépünk, abban szoktuk megsütni. Egy nagyobb kupac masszát teszünk a felületre és rácsukjuk a tetejét. Kb 10 perc egy röszti. Tudom, hogy ez a hagyományostól elég eltérő módja a röszti sütésének, de gazdaságos, nem büdös, nem zsíros és nem utolsó sorban finom. Iszonyú mennyiségeket el tudunk családilag belőle pusztítani.

Dévai gyerekek - Böjte Csaba

A héten olvastam el egy kicsike riportkönyvet, amit Böjte Csabával készítettek. Ritkán van hatással rám ennyire könyv, mint ez volt, ezért is írok róla. Több könyve megvan itthon, mindegyik olvasása közben éreztem, hogy felbuzdul a szívem a jóra, tenni akarok azokért, akik nálam nehezebb helyzetben vannak, de a legutóbbi élményem az "Istennel a semmiből a végtelen felé" című könyv volt.
Csaba testvér, ahogy mindannyian ismerjük, nem mond ebben a könyvben eget rengetően új dolgokat.
Arra hívja fel a figyelmét mindenkinek a szavaival és a tetteivel, hogy a szeretet parancsa mindenek felett való. Nem kell a rosszért rosszal fizetni, hanem fényt kell gyújtani a sötétségben és szeretettel kell fordulni azokhoz is, akik bántottak, ártottak. Nem kell a rendszert gyűlölni, keresni kell a lehetőséget, hogy segítsünk. Ahogy ő fogalmaz, nem múlandó kincseket kell gyűjteni, amit a rozsda és moly megemészt, hanem emberi lelkeket, életeket, amik halhatatlanok.
Az a fajta egyszerűség, amivel kifejezi magát, a történetek, amiket elmesél, egyszerűen elvarázsolt, felrázott és mélyen gondolkodásra késztetett.
Alapigazság, ami nélkül nem tudná ezt a munkát végezni, hogy Isten selejtet nem teremtett, minden gyerek nagy kincs, olyan érték, amit nem szabad veszni hagyni. "Isten zsákutcát nem teremtett"
Úgy neveli a gyerekeket, hogy nem prédikál nekik arról, hogy "ne lopj", "ne paráználkodj", hanem elviszi őket a börtönbe, ahol a rabokkal elmesélteti nekik, mit tettek, mennyi időre lettek bezárva, milyen a börtönélet, elviszi őket az anyaotthonba, ahol látják, milyen nehéz egyedülálló anyaként felnevelni egy gyereket. Elviszi őket a boltba, kiszámoltatja, mi mennyibe kerül, ez a matematika óra. Természetesn iskolába is járnak, de Csaba testvér mellett megismerik az életet, a nevelőik mellett a meleg családi légkört, az egymás értékelését, a testvériséget, és az életre szóló barátságot, támaszt.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy felbecsülhetetlen értékű a munkája, a példaadása. Nem ismerek senkit, aki ennyire önzetlen lenne, aki ennyire másra figyelne. Elmesélte, hogy Istentől nagy empátiát kapott, ha egy fa egyik ága száradozik, azt ő leszkítja, hogy tudjon növekedni aza fa,  ha egy udvar piszkos, rendetlen, akkor azt ő vágyik rendben tenni. Valószínűleg innen jön, hogy rendben teszi az Erdély múltját idéző, leromlott házakat, hogy nem nézheti el, ha éheznek, fáznak a gyerekek.
Szeretnék én is ilyen lelkületű lenni. Teljesen kihal belőlem lassan a szolidaritás. Csak a családom, a közvetlen rokonságom érdekelt mostanában, hogy nekik mindent megadjak, amit csak tudok. Igaz, a környezetemben nem látok éhezőt (kivíve a hajléktalanokat), bár történnek tragédiák és erőnkhöz mérten igyekszünk segíteni, de az a mindent felülíró empátia, amit Jézus úgy fogalmaz meg, hogy vidd haza az éhezőt és otthontalant, az nincs meg bennem. Régen talán megvolt, és szeretném újra érezni. Sokszor azt éreztem, mikor fájt a szívem valakiért, hogy úgysem tudok segíteni, úgysem tudok semmit tenni. Jó lenne, megtalálni a módját, mégis.
Szinte kdvet kaptam, a könyvet olvasván, hogy csatlakozzam az egész családommal Csaba testvérhez, éljünk ott, együtt velük és neveljük együtt az ő és a mi gyerekeinket. Talán elszált öttlet volt, de befészkelte magát a fejembe.
Történetek, amik nagyon megrendítettek:
Volt egy fiu, akit születésekor az anyukája lepasszolt a nagymamának, aki viszont 12 éves korában meghalt. Ekkor a fiu elkezdte keresni az anyukáját, akit meg is talált, boldog családban élt két gyerekkel, férjjel. A fiu érzete, hogy ő itt fölösleges, elkódorgott. Csaba testvér egyik házába került, ahol cudarul bánt a nála kisebbekkel. Mikor öt gyereket elvert, a nevelők Csaba testvérhez vitték, aki megölelte, bár látta, hogy a fiu remeg a dühtől. Sokáig ölelte így, mert őt is ütlegelte, miközben dühöngött, míg végül a sok szeretet előcsalta a könnyeit, a csalódottságát. Megbékélt Csaba testvér vállán ez a fiu, de hátra volt a büntetés, amit a kicsik megveréséért el kellett viselnei, gyerekenként 100 db guggolás. Csaba testvér látva, hogy ez meghaladja a fiu erejét, nekiállt maga is guggolni, mire Laci mondta, ne csinálja. "Ne szólj te bele az én dolgomba" (igazi székely hozzáállás, nagyon tetszik), és felesbe megcsinálták a büntetést.
Tetszett, mert hiteles, életszerű, szeretetteljes.
Egyszer a nyári szünetre vitt haza négy gyereket a hegyi viskójukban, ahol az apjuk nézte a falat, minden elhanyagolt volt. Mondta neki Csaba testvér, "hát hol van az asszonyka?", "az biza elment". Így nem hagyhatta ott a gyerekeket, együtt megkeresték az asszonyt. Ahogy meglátta egymást a házaspár, nekiálltak éktelenül veszekedni, hiába mondott Csaba testvér akármit. Végül körbeálltak és nekiláttak a gyerekekkel hangosan imádkozni, ez aztán lassan hatott. Végül az ember is letértdelt, megfogadta, nem iszik, dolgozik, az asszonnyal megfogadtatta Csaba testvér, hogy nem veszekszik és megígérte nekik, ha kitartanak a nyáron, őszre szerez nekik valami munkát. Így is lett, vitt nekik őszre egy vagy két tehénkét, amiből aztán nagy csorda lett, ez a család megmenekünk.
Tetszett, mert nem csak az éppen aktuális problémát látja, mélyebbre néz. Látja a kilátástalanságot, a csalódottságot. Nem úgy tekint az emberekre, hogy na, ez is elszúrta, hanem látja bennük, ahogy Isten, a lehetőséget, a jóra, a szépre.
Szerinte minden emberben ott van a jóság magja, csak ki kell hozni.
Ajánlom mindenkinek, hogy ha tudja, olvassa el Csaba testvér könyveit, mert annyi szép gondolat van benne, ami nem filozófia, hanem, mivel ismerjük is az életét, tudjuk, hogy megvalósítható cél, álom lehet.
A dévai alapítvány holnapja:
http://www.devaigyerekek.hu
Itt lehet az örökbefogadásról is többet olvasni (lehet valaki örökbefogadó keresztszülő, aki egy bizonyos állandó, választott összegű kifizetéssel támogat egy-egy gyereket valamelyik házban, ezt az alapítvány kijelöli). Mi is voltunk örökbefogadó keresztszülők, egy román kisfiút "fogadtunk örökbe", akinek aztán küldtünk karácsonyi ajándékot és levelet. Egy ideje nem vagyunk, de remélem, még leszünk.

Betegség

Amikor először beszéltem telefonon egy ismerősömmel, és elmondtam, hogy kórházban vagyok, megkérdezte, kivel? Hát most kivételesen saját magammal. Nehezen tudták mások is és én is magamról elképzelni, hogy valami betegség kiüssön, mert évek hosszú sora alatt soha, semmi bajom nem volt, orvosnál is csak ritkán jártam, kórházban meg soha nem voltam. Most mégis ez történt, mármint, hogy leestem a lábamról és kórházba kerültem. Az ok elég banálisnak mondható, akár még viccesnek is nevezném, ha lenne kedvem rajta nevetni.
Szóval két-három héttel ezelőtt, mivel szalmaözvegy voltam, gondoltam kihasználom az esti szabadidőt, és jógázok, tornázok. Néhány légzőgyakorlat után két kundalíni jóga gyakorlatot akartam kipróbálni. Az előírt egy perc helyett kb. 10 másodpercig tartottam ki a gyakorlatokat, tűzlégzéssel, mert ez volt az utasítás, tényleg csak a tapasztalatszerzés céljából. A gyakorlat végén felállva érzetem, hogy kicsit bizonytalanul megyek, mintha szédelegnék, ill. zúgnak a füleim. Gondoltam, ezt biztos ennek a nagyon hatásos gyakorlatnak köszönthető, és felmentem aludni. Az éjszaka folyamán többször felébredtem és éreztem, hogy szédelgek, ill. a füleim, mintha bedugultak, megsüketültek volna, de bíztam benne, hogy reggelre kutya bajom lesz és próbáltam trenírozni magam, hogy minden ok, semmi gond. Próbáltam nem gondolni a mellkasomat szorító pánikra, amit csak annak tulajdonítottam, hogy tök egyedül vagyok a gyerekekkel. Reggel alig bírtam áttántorogni a gyerekekhez, őrült módon forgott velem a szoba és tök süket voltam a bal fülemre. A férjem telefonos, nem kicsit agresszív tanácsára (azért volt dühös, mert nyomattam a "biztos elmúlik" témát) hívtam a mentőket és miután a babysitter ideért, a mentő is itt volt értem.
A mentős, aki ugyanaz volt, aki az epegörcsömet is ellátta a múltkor, és aki a mútkor azt kérdezte, jó-e a "cucc" amit adott. A mentőben megnyugtatott, hogy a legrosszabb, hogy valami vérzés lépett fel, most még csak a hallóideget érte el, de lehet, hogy nemsoká a látóidegemet is érinti. Elképzelhető, milyen hangulatban értem oda Ferhérvárr a kórházba. Ott úgy kezeltek már a legelejétől, mint egy fölösleges púpot, akit most nekik kell istápolniuk, betoltak egy sarokba, miután megmérték a vérnyomásom, csináltak egy EKG-t, és kikérdeztek újra. A mentősök nem köszöntek el (pedig ez olyan emberi lett volna, abban az embertelen környezetben), és ágyat se nagyon akartak adni, biztos túl fiatal voltam, hogy komoly bajom legyen, de aztán a sarokban megkaptam a fekhelyem és nyugton hagytak vagy egy óráig. Közben izgultam a vérzés miatt, de a következő vizsgálat a sürgősségi orvos  után a CT volt, ami megnyugtatott, bár az eredményt csak délre sikerült kiértékelni, addig akár lehetett volna vérzésem is. Röviden: fülészeti vizsgálat, neurológiai vizsgálat, audiológia. Egyiket sem tudtam abszolválni többszörös hányás nélkül, össze-vissza kevertem az osztályok vestálait, mert mindehol ki kellett cserélnem a nálam lévő összehányottat egy újjal. A fülészeten mindenki szeme láttára, a váróban hánytam össze magam, úgy, hogy közvetlen a vesetálamra látott egy helyes fiatal srác. Asszem nem kell ecsetelnem, hogy nézett rám, nem mintha akkori állapotomban ez érdekelt volna, de maradandó élmény volt.. A fülész a garatvizsgálatot háromszor is elvégezte, mert furcsak volt neki, hogy ahogy a garatomat ütögeti a nyelvlapoccal, nem öklendezem, " maga nem afféle bokákolós típus, ugye", alapállapotomban tényleg nem vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, felnőtt koromban hányszor hánytam.
Szóval a végére egy neurológiai beutalás lett az eredmény, kivizsgálás céljából.
Az a sok beteg, elkeseredett ember, akiket a várókban, osztályokon láttam, teljesen megrémített. A tudat, hogy most már én is közéjük tartozom, hogy valami bajom, van, nem tudják, mi az, és fogalmuk sincs, hogyan is kezeljenek, kétségbe ejtett. Imádkoztam és próbáltam tartani magam. Közben sokan bejöttek, telefonáltak, a kollégáim, barátaim közül, tudtam, hogy velem vannak, sajnálnak, aggódnak, ez sokat segített.
Nyolc napot feküdtem bent. Pihenésnek jó volt, ha nem lettem volna olyan cefettül, még élveztem volna. Aggódtam a gyerekeimért, Krisztiánért, hogy mi lesz velük egyedül itthon, magamért, hogy ha fogalmuk sincs mi bajom, hogy fognak meggyógyítani és még számtalan más dologért. De mint tudjuk, az aggódás nem sokat segít. Az első naptól kaptam értágító infúziókat, vérhígítót és hányinger csillapítót (azt szerencsére nem sokáig). Másnap egy fokkal jobban voltam, és a szobatársaim, akiknek hűledeztem, mikor a tükörbe néztem, hogy "uramisten, de rémesen nézek ki" bíztattak, "ma tök jól nézel ki, láttad volna magad tegnap". Aztán a javulás útjára léptem, bár kétlem, hogy a kezelésnek köszönhetően.
A diagnózis, amit a nyolcadik nap reggelén sem sikerült bizonyítani (főleg, hogy ez lett volna kardinális vizsgálat, amit első nap kellett volna megcsinálni, hogy bizonyítani lehessen a diagnózist), az volt, hogy valószínűleg egy trombus került a fül artériámba és ez okozta a tüneteimet. Olyan gyógyszereket kell szednem hosszú távon, amilyeneket egy hatvanév feletti beteg szed, aki a szklerotikus erei miatt szédül. Mindegy, szedem, csak olyan mellékhatásai vannak, hogy szorít a mellkasom, fáj a gyomrom, erre külön adtak egy gyomorvédőt, a szorongásra szorongásoldót. Szóval egyik gyógyszer mellékhatását nyomjuk el egy másik gyógyszerrel.
Az ember egy ilyen esemény kapcsán sokmindent átgondol. Nem élek túlságosan egészséges életet, nem mozgok eleget, de igyekszem. Büszke is vagyok rá, hogy egész nyáron, bár nehéz volt, elmentem futni, és ez az egész azért történt, mert este tízkor még nekiálltam hasizmozni és jógázni. Mégis mit csináljak akkor?
A tromusképződés okait vizsgálták, de semmi konkrét eredményre nem jutottak. Az én koromban lévő nőknél egyik lehetséges ok, a fogamzásgátló, természetesen ennek a szedését abbahagytam, ahogy az orvosom közölete, a lehetséges diagnózist, mondjuk nem ő kérte, csak magamtól gondoltam, hogy abbahagyom.
Már két hete itthon vagyok. Olyan idegennek éreztem mindent (szinte elcsodálkoztam, hogy nekem van két gyerekem, akikkel valamikor teljesen jól elvoltam, úgy éreztem, ez nem is az én életem), mikor első nap hazjöttem. Furcsa, mit tud tenni egy hetes kórházi kezelés az emberrel. Azóta sokkal jobban megértem azokat, akik félnek, ha valami egészségügyi bajuk akad, akik félnek, ha fáj valamilyük és nem tudják mi bajuk. Anyukám is ilyen, azóta jobban megértem az őt, hogy miért pánikol, ha valami baja van, miért nem szeret metrózni, miért fél, hogy bármikor történhet vele valami. Azóta én is félek. Néha attól tartok, összeesem, vagy megfulladok, vagy valami rossz történik velem. Nem tudom, miért van bennem ez, talán az események utóhatása. Próbálom összeszedni magam és nem foglalkozni ilyen negatív gondolatokkal, de nem egyszerű. Nem hallok jól, sajnos a bal fülem süket maradt, legalább is a beszédértés tartományában. Bár visszajött sok a kezdetekhez képest, azért nehezebben értem meg egy nagyobb társaságban, hogy nekem mit mondanak, ill. ha Krisztián annál a fülemnél beszél, akkor folyton vissza kell kérdeznem, mert hallom, hogy valamit mond, de nem értem mit.
Ezzel meg tudok barátkozni, meg az állandó fülzúgással is, ami maradt, csak azzal nem könnyen, hogy úgy érezzem magam, mint egy elhasználódott öreg ember, akinek rosszak a laborértékei, süket, és értágító gyógyszert szed, pl. Cavinton Forte-t. Nem tudom most, hogy mit tehetnék, hogy ne így legyen.
Szabad-e tornáznom? Előfordulhat -e újra? A gyógyszerek mellékhatásai ellen mit tehetnék? Muszáj szedenem mindent, amit felírtak?
Ezeket a kérdéseket csak magamnak és az internetnek tehetem fel, mert korrekt orvossal az egész procedúra során nem találkoztam. Az ismerősi körömben többen segítettek közelebb jutni a megoldáshoz, mint a kórházban. Nem hibáztatom az orvost, azért mert nem tudja, mi bajom, de amit tud is, úgy közli, hogy napokat kell várnom, kuncsorognom, hogy elmondja. Amikor kiegendtek, egész nap nem találkoztam vele, nem jött be a szobámba, én kétszer üzentem neki a nővérekkel, egyszer próbáltam megszólítani a folyósón, de rám se hederített. Ettől érzi az ember magát kiszolgáltatottnak egy kórházi kezelés során, hogy munkadarabként kezelik, nem emberi lényként. Persze ez erős megfogalmazás, de ott feküdni és várni, hogy mit döntenek rólam, amit tulajdonképpen el sem akarnak mondani, nagyon erőtpróbáló.
Szóval most már tulajdonképpen jól vagyok, visszanyertem az erőmet, csak azt a fajta biztonságérzetemet nem, hogy velem semmi baj nem történhet. Persze ez eddig is illúzió volt, de bíztam benne, hogy engem leütni sem lehet, én egy vas lady vagyok. Hát most valahogy ezt nem érzem.

Végre saláta

A vacsorakészítést mindig kiemelt jelentősséggel szoktam kezelni, mert addigra már hazaér a Farkasapa, farkaséhesen és szeretem, ha addigra valami meglepetés vacsorával várhatom.
Pénteken is próbáltam valamit kitalálni, abból, ami itthon volt.
A coleslow salátát már egyszer próbáltuk, és amilyen egyszerű, olyan finom. Meglepett engem is, hogy ennyire ízlett, mert amúgy a hideg étkekért nem vagyok oda. Sütöttem hozzá csirkemelleket az alábbi kencével megkenve:
Hozzávalók:
egy kisebb gogos paprkika
két gerezd fokhagyma
két csokor petrezselyem
két nagyobb csirkemell kinyitva
A hozzávalókból kencét készítettem az aprítógépben kis olívaolajjal, majd rákentem a csirkemellekre és betettem először fólia alatt, majd anélkül sülni 200 C-ra.
Finom lett. A saláta hozzávalói pedig: káposzta, répa, hagyma, tejföl, bors, só és majonéz. Mindezt lereszel, összekever és behűt. Tényleg nem egy nagy dolog.

Igazából azért akartam elmesélni, mert ennek a rövid kis ételnek az elkészítése marha sok időbe került, úgy, hogy miközben a csirkéket mostam és készítettem elő kétszer kellett összerakni egy traktort, ami folyton szétesett Ábel kezében. Ahogy a hűtőt kinyitottam, odagyűlt a haramiahad és követelte a pudingokat, Aktimelleket, hogy azonnal vacsoráztassam meg őket. Ekkor pont a fokhagymát pucoltam.
Az egész akció alatt kb. 20X kellett megmosni a kezem, és otthagyni az ételt, mert valami egyéb feladat adódott (Ábelnek pisilni és kakilni kellett, összevesztek, verekedtek, sírtak, leestek, fel akartak menni az emeletre, be akarták hozni a motort a folyósóról, éhesek lettek, szomjasak lettek, stb. már nem is emlékszem mindre).
Mindegy, valahogy elkészült a vacsora és utána még elmosogattam, rendbe tettem a konyhát. Mindez az egész délutánomba telt. Sokszor csodálkoznak, hogy az otthonülő kismamák miért is haladnak olyan lassan a házimunkával, hát, ezért. És közben folyamatosan jár az agyam, a szám, úgy, hogy estére, mire Farkasapa megjött és szeretett volna velem társalogni, tök zokni voltam. Pedig még virágot is hozzott, és csokit és pezsgőt, mindezt kárpótlásul azért, mert a szülinapomat egyedül kellett ünnepelnem (Farkasapa a messzi németországban volt a szülinapomon, sőt egész héten, ezért szalmaözvegységembe nagy ünnepséget csaptam, aludtam, mint a bunda).

Könyvajánló

Reggel (már pár napja) Tisza Kata: Doktor Kleopátra című könyvét olvastam. Egy híres színésznőről szól, aki belebolondul egy bordeline szindrómás, szörnyű pasiba és mindent megpróbál, hogy kimásszon a kapcsolat elvesztése utáni depressziójából. Sokféle kuruzslóhoz, orvoshoz, pszichológushoz, pszichiáterhez eljut és sokan segítenek kicsit, de többnyire csak leveszik pár tízezressel. Igazából magának kell megoldani az életét.
A könyv nagyon jól van megírva. Néha nekem sok a siránkozás, de tudom, hogy van, aki így éli meg. Én azt hiszem, soha nem tudnám így alárendelni magam senkinek, főleg nem egy pszichopatának, aki folyton kínoz, nem tudnék ilyen embert szeretni. De a könyv áttekintést ad a mai magyar valóságról, a kapcsolatok válságáról, az őszintétlen viszonyokról, arról, hogy kevés embermben lehet megbízni igazán. Arról is pontos képet fest, hogy hány ember próbál meg fűhöz-fához kapkodni, manapság milyen megoldások elérhetőek, hogy úgy mondjam a magyar pszchológiai-ezoterikai piacon. Sajnos kevesen tudnak szakszerűen segíteni. Többen csak próbálkoznak, vagy egyáltalán nem érdekli őket a páciens, annál inkább a pénz, amit a rövid ülés végén otthagy a beteg.
Sok őrült személyiséget ismerünk meg, a szinésznő "baráti" köréből, megtudhatjuk, hogy hányféle és milyen vitaminokat kell szedni, hogy minden ellen bebiztosítsuk magunkat.
Tetszett, hogy a könyv elején említi Csíkszentmihályi Mihályt, aki nekem nagy kedvencem, úgy tűnik az írónő is elmélyült a Flow tudományában. Alapos munka, látszott, hogy nem blöfföl, valahogy mélyen ismeri ezeket a figurákat az írónő, legalább is nekem ez volt az érzésem.
Cserkó doktoros sztorija tetszett a legjobban, nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy kit takar a név a valóságban.
Szerencsére nem kerültem soha olyan mélyre eddig, ami miatt szakember segítségére szorultam volna. Egyszer, Ábel után voltam depressziós, de mire a pszichiáterhez elmentem már kifelé lábaltam belőle. Magam kerestem meg, egy rádióműsor alapján, azt hiszem a Vadaskerti Alapítványt, ahol két pszichiáter foglalkozik speciálisan gyermekágyi depressziósokkal. Ami igazán segített az volt, hogy elmondta, teljesen normális dolog, hogy depressziós vagyok, emiatt nem aggódjak. A kisfiam érkezése nem volt zökkenőmentes, császároztak, a gyereket elvitték, nemláthattam egy napig, ami rettenetesen megviselt, három hetes korában költöztünk, az otthonom fel volt dúlva, az új lakásban rengeteg munkám volt és a városban senkit nem ismertem, gyakorlatilag be voltam zárva a babával a négy fal közé, és egyáltalán nem tudtam szoptatni. Ezek után a depresszió, hogy úgy mondjam természetes. Ezzel aztán meg is nyugodtam és el is múlt. Közben persze igyekeztem kapcsolatokat építeni, elfoglalni magam és megtalálni önmagamat az új szerepemben.
De ez csak egy kitérő volt. A könyv jó, érdemes elolvasni.

Cifra palota

A MÜPÁ-ban jó kis program van minden hétvégén, az elnevezése Cifra Palota. Bábelőadás, koncert, sok kézműves asztal, ahol a gyerekek elfoglalhatják magukat az előadások közben. Az emeleten meg csodás játszóház.
Eldöntöttük, hogy kipróbáljuk a fiukkal. Azért vagyunk szkeptikusak, mert néha rosszul jártunk, mikor Ábellel elmentünk koncertre, nem jött be neki, és elég sokszor haza kellett jönni idő előtt, vagy egészen más kötötte le, pl. kavicsdobálás a szökőkútba. Először úgy volt, hogy csak én és Ábel megyünk, vonattal, de aztán Farkasapa is meggondolta magát, lévén, hogy Áron sikítófrászt kap, ha ő nem jöhet.
Végül is autóba ültünk és elmentünk. A program nagyon jó, az előadás igényes, ma pont az Apacuka együttes lépett fel, nagyon helyesek voltak, bár mi nem ismertük a számaikat. Nem baj, majd ezután, tényleg jó zene volt. Kár, hogy a fiuknak nem jött be. Morcos képpel nézelődtek, Ábel percenként megkérdezte, mikor megyünk haza, elég lehangoló volt. Végül egy dekorgumis asztalnál leparkoltunk és készítettek a fiuk a mi hathatós segítségünkkel egy cicát és egy kutyát. Ez kb. 10 percig lekötötte őket, majd felmentünk a játszóházba. Szakavatott segítőkkel, színvonalas játékokkal várják a számosan érkező gyerekeket és szülőket. A mieinket nem sok játék érdekelte, pedig mi a Farkasapával szívesen játszogattunk volna. Régi stílusú játékok is voltak: pl. egy asztalszerű forgott körbe, és fel voltak állítva rajta akadályok, amiket helyes kis pulikutyáknak át kellett ugrani a gyerekek segítségével, aztán volt óriáskígyó csörgőkkel, amit lehetett rángatni, voltak táblák, amikre filc leveleket és virágokat kellett fölaplikálni úgy, hogy közben forgott és mindenféle ötletes, hasznos kis játék. Sajnos egy órát alig bírtunk ott tölteni, az is győzködéssel telt, hogy maradjunk még. Ábel folyamatosan kérdezgette, hogy oké, hogy vannak játékok, de hol vannak az autók, mert azt mindenki tudja, hogy a játék az csak autó lehet.
Ilyenkor elkeseredek, mert nem értem, miért nem élvezik az ilyen kiruccanásokat, másrészt azt gondolom, hogy ha nem megyünk el, soha nem is fogják megismerni ezeket a helyeket, játékokat, így később még elzárkózóbbak lesznek.
Képek nem készültek, egyrészt, mert elfelejtettem elvinni a gépet, másrészt mert a savanyú kis képüket úgyse lett volna kedvem megörökííteni.
Szóval, nem könnyű két autómániás fiúval egy anyukának, aki arra vágyik, hogy együtt varrjanak, ragasszanak vele.

A fiuk

Régen adós vagyok egy bejegyzéssel, amiben a fiuk jelenlegi fejlődési szintjét dokumentálom. 

Ábelnél nem olyan kiugró a fejlődés, mert ő kis léptékekben fejlődik most, hogy már óvodás. Bizony, bizony. Szeptember 3-án megkezdhette az óvodát. Az apukája nehezebben viselte mint bárki a családban, főleg úgy, hogy néha neki kellett bevinnie az első héten. Szívszorító volt szerinte, ahogy a gyereket beadtuk a közösbe. Én is nehezen viseltem, de nagyon igyekeztem, hogy ezt Ábel ne vegye észre és ne szoronjon fölöslegesen miatta. Meg mindig azt hallom, hogy a gyerek az anyukája érzései tükrözi vissza, de mi van az apukákkal?

Mindegy, nem sokat járt, szegény. Az óvónénik aranyosak és segítőkészek voltak. Ábel hamar meg is szokta a szabályokat, még ha némelyiket nehezen tartotta is be. Mintaovis, mondták róla már az első héten, mi meg nagyon büszkék voltunk.

Közben, a körömrágás miatt elvittem a helyi pszichológushoz, aki az ülés alkalmával végig velem beszélgetett Ábel jelenlétében. Aztán következő héten mégegyszer mentünk hozzá, akkor már csak Ábellel játszott. Azóta nem rágja a körmét. Hogy minek köszönhető ez, nem tudom. Kétlem, hogy a pszichológusnak, mert nem esett szó ilyesmiről, de nagyon örülök neki. Annyira sajnáltam a helyes kis körmeit!

Eléggé hangulatgyerek Ábel, ha jó kedve van, akkor tündéri kisfiu, de néha rossz kedve van és akkor mindenkivel zsörtölődik, semmi nem jó és hisztizik is. Nem tudom, mi az oka ezeknek a hangulatváltásoknak. Valószínűleg összefügg a vele töltött idővel, és a foglalkozással. Egészen kisimúlt, amikor én voltam velük otthon.

Áron beszédfejlődése beindult. Mondatokban beszél. Minden szót kimond utánunk, a nehezeket is, pl. ilyet, hogy "fantasztikus". Az hogy "elpukkant" (már a buborék) úgy mondja: "elpampukk". De ilynek beleférnek. Nagyon élvezzük, hogy tulajdonképpen mindent megért, a legtöbb kérdésre válaszol is. El lehet vele beszélgetni. Ami a legjobban megdöbbent, hogy már egy ideje (úgy fél éve) a "mi az" korszakban vagyunk, mindenre rákérdez, de most már hirtelen két hete a "miért" korszakba léptünk. Nem hagy békén minket, minden válaszra a kérdés: miért? Nem igazán érdekli a logikai okfejtés, csak az, hogy meséljünk neki mindenről. Minden este hosszasan nézegetjük a képeskönyveket. Sok türelme nincs a mesékhez, inkább a gyors magyarázatok érdeklik. Hiába, minden gyerek más! Amíg Ábelnek rengeteget lehett mesélni, addig Áron nem kíváncsi ilyesmire, csak tényfeltárásra. 

Az éneket, hogy Boci, boci tarka ő ezzel a szöveggel énekli: 

Boci barka, nem barka, elment a barka

Belátom, nem egészen az eredeti, de nagyon eredeti feldolgozás. :) Majd videózom, ha tudom. 

Élvezzük vele az együttlétet, olyan jó ez az időszak!

Persze megvan a maga akarat és néha nehéz meggyőzni arról, hogy mi jobban tudjuk, mi jó neki, de azért általában belátja. Egyre jobb a helyzet. 

A kettejük kapcsolata is sokat javult mostanában. Talán, hogy Áron kommunikál, Ábelnek is könnyebb elfogadni. Most már szereti. Néha, esténként, mikor valamit közösen rajzolunk, odamegy Áronhoz, megfogja két oldalt az arcát és azt mondja neki: "imádlak, te kis manó!" 

Megegyeznek többnyire a játékokon is. Tudják, hogy az a legjobb, ha kompromisszumot kötnek és várnak türelemmel, míg a másik befejezi a játékot, anélkül, hogy kimarnák a kezéből, amivel épp játszik, mert így mindenki jobban jár és anya se lesz síkideg. Néha kiborul a bili, de ennyi belefél két fiu kapcsolatába még szerintem is. 

Tegnap, mivel egész nap esett az eső lehoztam a padlásról az autóikat, és megengedtem, hogy bent autózzanak. Hát, volt nagy buli. Alig hallottuk a saját hangunkat. Majd teszek fel képeket, ha előkerítem egyszer őket.

Helyzetjelentés - mezítlábas park

Az Ünnepet és a hétvégét nagyon szépen töltöttük a gyerekekkel. Előre örültünk a sok szabadnapnak, amit együtt tölthetünk. Anyagiak rendelkezésre állása hiányában olyan programokat szerveztünk, amihez nem kell nagy anyagi befektetés.
Ilyen az alábbi linken megismerhető mezítlábas park is.
www.mezitlabaspark.hu
Tabajdon, tőlünk nem mesze, a központból indul egy kis út, ahol szakaszonként különféle dolgokon lehet mezítláb gyalogolni. A kellemes séta végén egy szép játszótér várja a lelkes gyerekeket. A mieink elé kicsik, de nagyon élvezték a "túrát". Ábel elől haladt, bátran, mi hol felvettük, hol letettük Áront. Az igazán nagy dagonyába nem mentünk bele és a köveken nehéz volt menni, de mi is élveztük. Kicsit hűvös volt még reggel, ahol a nap besütött az ösvényre, ott jó volt, de a föld valójában hideg volt. Szerencsére nem fáztunk meg, de volt egy szép délelőttünk.
Sajnos Pestre nem tudtunk bejönni, pedig érdekelt volna minket néhány program. Pl. a Mesterségek ünnepére szívesen elvittük volna a srácokat, míg ők nem voltak, nem hagytunk ki egyet sem, de annyira megdrágult a belépő, hogy még azt is nehezen fizettük volna ki, nem beszélve arról, hogy a sok szépséget csak néztük volna, semmit nem tudtunk volna venni, így nem is indultunk el.

Szilvásgombóc

Tavaly nyáron rájöttem, hogy a szilvásgombóc készítése nem ördöngósség és nem is csak tapasztalt háziasszonyok állhatnak neki. Tavaly nem készült róla fénykép, szinte pillanatok alatt elfogyott. Háromszor ismeteltem. Idény nyáron ez volt a második adag. Az elsőből ígértem egy barátnőmnek, de mire feleszméltem négy darab árválkodott a tál alján, az jó volt nekem másnap ebédre, ezért gyorsan ismételni kellett, hogy az ígéretemnek eleget tehessek. Annyira finom a friss szilva fahéjjas cukkoral és a finom krumplis tészta, hogy fejedelmi ebédnek érzem.

Most segítségem is volt a konyhában. Néha bemerészkednek a fiuk is, főleg, ha látják, hogy előveszem a tojást a hűtőból, azt szeretik feltörni. Igaz, hogy több jut belóle a konyhaasztalra, de nem bánom, mert szeretném őket beszoktatni a konyhába.
Áron elmélyülten pakolgatta a fél szilvákat egy tésztadarabra. Le- és fel, nagyon jól szórakozott én meg elégedett voltam, mert közben el tudtam készíteni a gombócokat.

A recept a Horvát Ilonka szakátcskönyvből származik.
1 kg krumli
25 dkg liszt
1 tojás
só
1 evőkanál búzadra
2 evőkanál olaj
Összegyúr, miután a krumpli kihűlt. Ez fontos, mert ha krumpli meleg, sok lisztet vesz fel és ragacsos marad a tészta. A szilvát kimagvalom és felenként, vagy ha apró egy egészet csomagolok a tésztába úgy, hogy közben a mag helyére jó sok bőven fahéjas cukrot töltök.
Tényleg nagyon finom, bátran próbálja ki mindenki.

Fogyókúra

Még nem tudok "ilyen volt", "ilyen lett" képeket feltenni ehhez a bejegyzéshez, de már régóta készülök megírni.

Úgy három hónapja kezdtem el komolyan foglalkozni vele, hogy hogyan nézek ki. A terhességeim előtt természetesen folyamatosan jártam edzeni és elég kevesett ettem. Igazából örök életemben figyelnem kellett a súlyomra, ill. arra, hogy ne egyek sokat és mindig találjak valamilyen mozgásformát. Már általános iskolában is. Míg a gimiben mindenki vékony volt, én voltam a szobánkban a legkövérebb, mégis én voltam az egyedüli, aki néha elmentem futni, aki nem akartam kihagyni a tesiórát, bár sokat szenvedtem alatta, mert soha nem bírtam az iramot, és én voltam aki igyekeztem találni alkalmat arra, hogy elmenjek aerobikra. Nem ettem a kantinban, inkább gyümölcsöt fogyasztottam és éheztem. Ehhez képest mégis nekem volt a legrosszabb alakom.

Ez sajnos mit sem változott az évek során. Míg valaki végig tudja úgy csinálni a terhességeit és az utána következő embert próbáló időszakokat, hogy ugyannannyi marad a súlya, mint előtte volt, addig nekem ez az időszak plusz 20 kg eredményezett. Nálam ez katasztrófának számít, mivel olyan lassú az anyagcserém, hogy nagyon hosszú idő, mire leadom. Ráadásul nehéz koncentrálnom a feladatra, mert sok minden más van körülöttem, ami elviszi az energiámat. A gyerekek mellett nem tudok magamra figyelni. Másoknak ez nem is probléma, vagy legalább is sokaknak, de nekem nagyon is az.

Módszerem nincs. Vettem néhány hónapja csökkentet szénhidráttartalmú kenyeret, két hétig azt ettem. Igyekszem sok gyümölcsöt és zöldséget enni, ez nem is esik nehezemre, mert szeretem, a húst viszont nem, így sokszor kell gabonát, kenyeret fogyasztanom. Ráadásul a krumlit, tésztát imádom, emiatt elég nehéz, ezeket nem is tudom kiküszöbölni az étrendemből.

Vettem a Müllerben egy fogyókúrás italport, ami tulajdonképpen a Turbó diéta jellegű fogyis por. Finom ízű és csak 2000 Ft körül van. Az áfonyás ízlett a legjobban, esténként néha abból ittam egy csészével, mikor már nagyon korgott a gyomrom.

Nem arról van szó, hogy addig csokit ettem minden nap, nassoltam ezerrel, cukrot-cukorral ettem, hanem csak annyit ettem eddig is, mint más átlagos ember, csak nekem ez valamiért duplán számít. Én eljártam futni, szinte minden nap, otthon tornáztam (sok jó tornát sikerült megszereznem), nem vacsoráztam és amit lehetett korlátoztam.

Két hónap alatt két kg fogytam. Ez jó, de elég kevés, főleg annak viszonylatában, hogy néha olvas az ember sztorikat, miszerint egyesek 15 kg-ot fogynak egy hónapban. Nekem is jó lenne valami csodaszert felfedezni, ami ilyen eredményt hoz, ha valaki tud ilyenről, szóljon. Bár életem során megtapasztaltam, hogy fogyás terén csodaszer nincs, vagy szenvedsz, vagy kövér maradsz. Szóljon, ha valaki mást tapasztalt.

Konklúzió: hátha másnak segítség, amit leírtam. Biztos, hogy lehet fogyni, még ha nagyobb szenvedés árán is és még ha sokkal lassabb ütemben is, mint mások, ha az ember igyekszik egészségesen étkezni, keveset, édesség és cukor nélkül, és mozog-mozog-mozog.