Amikor először kellett anyáknapi ünnepségre mennem, azt hittem, majd sírdogálni fogok, látva az én "nagy" fiamat szerepelni a többiekkel, de valamiért egyáltalán nem hatódtam meg. Szépen végignéztem a mondókázást (a kicsiknél még ilyen műsor van) és örültem, hogy az én kisfiam is mindet tudja. Igaz, hogy közben az inge kijött a nadrágból és a fényképeken meglehetős pacuhán néz ki, de nem bántam különösebben, így is nagyon aranyos volt. Sokkal inkább meghatódtam, mikor otthon mondta el a versecskéket, amiket anyák napjára tanult.
Áron is ovis lett, ebben az évben két anyáknapi ünnepségre is mehettem. Előtt egyik éjszaka felébredt Áron, odabújt hozzám és így szólt:
"Anya, én tudom ám az anyáknapi verset."
Én: "Tényleg?(ennél többre éjjel nem telt)
Áron: "Anya, nem viccelek!"
És tényleg tudta, másnap meggyőződhettem róla, hogy nem viccelt.
Osvát Erzsébet: Ha nagy leszek
Ha én nagy leszek, és Te kicsi
tiéd lesz a babakocsi
Én dolgozom, Te majd játszol
várat építsz, fára mászol
Leviszlek a játszótérre,
lepkét kergetni a rétre,
Boltba is én megyek,
veszek tejet, kenyeret,
banánt is mert szereted.
Hazaérek, ölbe veszlek,
úgy SZERETLEK, úgy SZERETLEK
(itt kötelező az ölelés)
Itt az előadás előtti izgalomban össze-vissza röhincsélnek.
A bevonulás után, a legjobb barátja mögötte. Persze ő nem volt hajlandó az előtte álló kislány vállát megfogni.
Huncut kép.
A kisbarát se piskóta, ha kópéságról van szó.
Itt is pont a másik irányba megy, mint kellene és nem hajlandó ám csípőre tenni a kezét, ahogy kell.
A renitenskedés aktuális példája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése